Tabula rasa

A fene egye meg, néha nagyon nehéz tud lenni az is, aminek egyébként eszméletlen könnyűnek kellene lennie!

Voltam már vezető beosztású. Tetszett is a dolog, élveztem is, bár, amikor hátulról rendszeresen céloztak, kevésbé. Volt aki úgy vélte, feladtam x év után, pedig valójában csak átadtam annak a stafétabotot, aki jobban akarta a győzelmet, mint én a "karriert".

Most a magam ura vagyok, mondhatni, amolyan önkizsákmányoló fajta :) de ezt is élvezem, tetszik. S nem azért, mert "főnök" lehetek, hanem egyszerűen azért, mert saját üzletben tevékenykedem, saját ötleteim valósíthatom meg, akkor és úgy váltok, ahogy én szeretnék, s minden egyes téves vagy jó lépésemért csak és egyedül saját magam okolhatom.
Az elején volt stressz, nem is kevés, hogy minden ott legyen, időben, hogy jöjjenek, hogy elégedettek legyenek, hogy minden simán és megfelelően menjen, ahogy az kell. És ha valami nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, egyből lemerültem. Az első két hónapban szinte minden nap este nyolckor már az ágyban voltam, már ha nyolckor otthon voltunk. Először még nehezebben, lassabban mentek a napi teendők, a vásárlások, az intézkedések. Aztán belejöttem, mint kiskutya az ugatásba, és ha felmerül egy probléma, egy megoldandó, sürgős helyzet, nem azt kérdem, "mi lesz most?", hanem tudom, hogyan tovább. És ebben nagyon sokat köszönhetek Bébómnak, aki nem csak társam, szerelmem és kedvesem, hanem üzlettársam is. Ő tanított meg arra, saját példájával persze, hogy mindig előre, mindig pozitívan! Velem van mindig, úgy ahogy én is vele. Mindent együtt teszünk, megbeszélünk, s ő enged kibontakozni, nem szól bele, legfeljebb tanácsot ad. Nem is nehéz neki megannyi tapasztalt évtized után.


Már megfordult a "kezem alatt" néhány ember. Volt, akit az első hét után küldtem el, volt akit többszöri esély után, nem könnyen, de annál inkább muszájból, s volt olyan, akit már lelkiismeret furdalás nélkül, mikor rajtakaptam. Próbálok humánus, és következetes lenni. Követelni, elvárni, de ugyanakkor mintát, példát is mutatni és meghallgatni, megérteni, adni, dicsérni. Szerencsére a munkatársak szeretnek ott lenni. Jó a hangulat, mindenki tudja a dolgát, s ha mégis elfelejtené, egy kis fejbekólintással a megfelelő irányba terelem.
Vannak nehezebb és hihetetlen könnyed napok. Amikor vánszorog az idő és sok a gond, a megoldást váró teendő, és amikor szaladnak a percek, megy minden simán, kacagunk, nevetünk és szinte sírunk a nevetéstől. Vannak sértődések, félreértések, üzemzavarok. Mégis mindent megoldunk.
Szeretek ott lenni. Szeretem azokat, akik velem, nekünk dolgoznak. Együtt vagyunk egy csapat, másként nem is menne a dolog.

Aztán egyik nap az egyik szeretett dolgozó csalódást okozott. Máig nem tudom, hogy valóság volt-e az indoka, vagy hazugság, nem ez volt a lényeg. A többieket hagyta cserben, szinte magyarázat nélkül, nem engem. Gyakran beteges is. Nem tagadom, ez nekünk kiesés, nem csak munkában, de jövedelemben is, hiszen így két embert kell fizetni. Ezzel kevesebb marad másra, a fejlesztésre, a tervekre, mert azok vannak. S hiába három üzlet, azért ebben az időben bizony mi is küzdünk azért, hogy fent tudjunk maradni, hogy ne kelljen embert elküldeni, leépíteni.
Három hónap munka, három hét hiányzás. Sok. Talán más azt mondta volna, "menj, keress máshol", én azt, "maradj és szedd össze magad!". Ha feladunk egy-egy hirdetést, látom, mennyien keresnek munkát. Túljelentkezés van, nálunk legalább is. És mégis mennyien vannak közülük azok, akik bár nagyon akarják, mégsem becsülik meg. Lopnak, hazudnak, hülyének néznek, lusták, hanyagok, koszosak.
Dühös voltam azért, amit tett, ahogy tette. S aztán azért, hogy úgy jött be dolgozni másnap beszélgetésünk ellenére, hogy a munkája elfogadhatatlan volt, kelekótya, hebrencs és akadályozó. Meg aztán azért, hogy engedély nélkül lépett le, pedig tudta, öt perc múlva érkezem.
Dühös voltam, és bevallom, a korábbi hiányzások miatt kifelé lógott a lába.
Kényszerszabadságra küldtem, hogy magam is átgondolhassam, hogyan tovább.
A munkájával korábban nem volt gond, lelkiismeretes volt, tiszta, pontos és még azt is tökéletesen megcsinálta, amitől egyébként nagyon félt.
Tudtam, valami nagyon keménynek kellett történnie, ha így viselkedik, ha kifordult, még akkor is, ha először nem az igazat mondta, vagy inkább nem mondott semmit. Hagytam, hadd forrjon, hadd érezze, mivel játszik. Nem hívtam fel, nem érdeklődtem, azt akartam, egye meg, amit főzött. Tudtam, tele van kételyekkel, megmarad-e az állása, lesz-e még reménye arra, hogy nem kell újra hosszú hónapokig munka nélkül tengődnie, s lehet genyóság, mégsem hívtam. Azért sem, mert még nem tudtam, mitévő legyek.
Ma rám csörgött. Elmondta, a bátyja jobban van, de ő még nem annyira. Én meg azt, jöjjön be pénteken, mert beszélni szeretnék vele. Tudtam, parázni kezd megint. Nem érdekelt. Valószínű őt sem akkor és abban a pillanatban, hogy kit hogyan hagyott cserben, s hogy egyáltalán hogyan viselkedett.
Aztán ma mégis megjelent. Akkor már tudtam, hogyan akarok tenni.
Adni egy utolsó esélyt valakinek, szorosabb határokat meghúzva és nagyobb felelősséget éreztetve. Egy kiadós beszélgetés után egyet értettünk abban, hogy ez így tovább nem mehet. Ha dolgozni akar, ha állást akar, szedje össze magát, s ne csak önmagát nézze, hiszen mindannyian felelősek vagyunk azért, hogyan működünk, hogy egyáltalán működni tudjunk.  Ha nem teszünk hozzá, nem kevesebb lesz, hanem elveszünk, lehet éppen annyit, amennyi ahhoz kellene, hogy holnap is létezzünk.
Így végül kapott egy kemény fegyelmit próbaidővel, és fizetés nélküli kényszerszabival.
Kedden veszi fel újra a munkát. Én megadom neki az esélyt, a tiszta lapot. Utoljára. S már csak rajta áll, mit ír erre a lapra.

Bekötöttem egy fejet

No, meg még néhányat, de most ezt mutatom meg :)

Már egészen elfelejtettem, hogy tudok kötni. Korábban, még lány koromban :) nagyon sokat kötöttem. Pulóvert, kardigánt, mellényt, sálat, mi egyebet. Aztán elmaradt, úgy ahogy a kötött darab is vesztett népszerűségéből, meg aztán nem is gondoltam rá.

Október környékén kerestem valamit a neten, és "véletlenül" akadtam rá egy kötött ujjatlan kesztyűre. "Kesztyűt még nem kötöttem" - mondtam magamban, és amikor láttam, hogy öt tűvel köttetik, kissé megijedtem. Aztán láttam azt is, hogy a boltokban is árulják, nekem pedig a vezetéshez pont jól jött volna. Ám, az árát megnézve, elbizonytalanodtam. Nem volt túl drága, de a tényhez képest igen, hogy tudtam, alig pár deka fonal az egész. Így végül rászedtem magam és nekiálltam. Beszereztem a különböző méretű harisnyakötőtűket, majd a szebbnél szebb fonalakat. Ezért külön köszönet az 1001 fonalnak és természetesen a Barka Fonalnak is, akik még videókkal, leírásokkal is segítettek. Végül úgy belejöttem, hogy egész készletet is kötöttem sállal, sapkával, de az végül nem találta meg neki szánt gazdáját. Aztán az is eldőlt, miből fog állni az idei ünnepi ajándék-menü.

Hát, így készült el a gyönyörű, Farsang nevezetű Barka vastag fonalból (15 dkg) az a sapka, és ujjatlan kesztyű, melyet Csillának, Bátyóm feleségének készítettem. Annyira tetszett neki, hogy bár iszonyú meleg volt a lakásban, mégsem akarta levenni :) A vacsora végére elláttam két, finomabb fonalhoz használható harisnyatű készlettel, néhány jó tanáccsal, és megegyeztünk abban is, a maradékhoz rendelek még két gombolyaggal, hogy legyen a sapkához és kézmelegítőhöz illő ugyanolyan karneváli színekkel teli nyakbavalója is.

Malacom volt

Az idei évben azt hiszem, sok mindenben malacom volt :) Vágyaim, álmaim válhattak valóra, ledobhattam bilincseim, azokat, melyek fogva tartottak, s melyek lefogták kezeim. Most napi szinten lehetek kreatív, saját magam ura vagyok, s azt hiszem, nem kellett sok idő, hogy beletanuljak abba, hogyan lehet könnyen, finoman és miként nyugodtan, türelmesen.

Szeretem, amit csinálok, szeretem az életem! Kell ennél több? :)

Persze értékelhetném, de felesleges. Ami megtörtént, annak úgy is kellett, hogy megtörténjen, különben semmi értelme nem lett volna! Így csak egyszerűen:

Szép és igazán értékes évem volt. Minden gubancos, kemény és nehéz perce, napja is igazán boldoggá tett.

S már várom az újat! Szinte toporzékolva, mint egy gyermek, "gyere már!". Tervek, vágyak, célok és valami egészen új, valami még ismeretlen, még megfoghatatlan vár rám!

Nem szoktam fogadalmakat tenni. Most sem fogok. Inkább csak szeretnék mondjuk, többet foglalkozni a blogommal, és egyben többet olvasni belőletek, rólatok. Többet megmutatni magamból, befejezetté tenni a tucatnyi befejezetlen bejegyzésem, és elmesélni azt a sok csodát, melyet nap, mint nap megélhetek, melyek boldoggá tesznek engem!

Így indulok neki az új évnek, s így búcsúzom a mostanitól.

Boldog új évet kívánok Nektek! Jövőre Veletek ugyanitt...:)

Próbálgatások

Az idén úgy döntöttem, kicsit újítok a rég megszokotton, vagyis az ünnepekkor elsődlegesen nem azokat a sütiket sütöm meg, melyeket már megszokott a kis család, hanem valami mást is, valami újat, valami olyat, ami még színesebbé teheti az ünnepi asztalt.

Természetesen van, ami marad, mint mondjuk a bejgli, a mézeskalács, a Boszorkány pogácsa, az aprósütemények, de jön mellé valami új.

Így, hogy meglepetés ne érjen az utolsó pillanatban összedobott süteményen, gondoltam, kipróbálom előtte, vagyis tegnap délután a nagytakarítás és a díszítés után nekiálltam megsütni a túrós-szilvás lepényt.

Nagy ördöngösség nem volt benne.  A kikent, kifent tepsi aljába belefektettem az édes linzertésztát, rásimítottam a tojással, cukorral, citrommal kikevert túrót, és úgy fél órán keresztül süttettem őket a légkeveréses sütő 150 fokos melegében. A kissé morcos tél ellenére, sikerült lesülniük. Utána pihentettem és kihűtöttem őket. Míg megpihenték a lesülés borzalmait, addig összeállítottam a süti tetejét.

Az sem egy borzasztó tudományt igénylő feladat. A szilvát összedaraboltam, majd átforraltam némi cukorral és egy kis fahéjjal, vízzel. Miután leszűrtem és kihűtöttem, rákentem üdítésképpen a túró tetejére. Kezdett jól mutatni. Erre öntöttem a piros zselét, amit a szilva levével rottyantottam meg előtte.

Ilyen lett....

Míg én fürödtem, fél szemmel a konyhát volt muszáj lesnem, mert Bébóm már kint settenkedett a süti körül.

Aztán megesett rajta a szívem, s miután a zselé teljesen megdermedt, fel is vágtam neki.

Érdekes, hogy én korábban nem nagyon szerettem süteményben, süteményen a szilvát. Nem is tudom, miért. Valahogy a meggyre mindig jobban rá voltam kattanva. Aztán úgy voltam vele, túl jól néz ki ahhoz, hogy ne kóstoljam meg. Megtettem. És lám, már imádom a szilvát is. Egy kissé savanykás, mégis édes, és a a fahéjtól igazán pikáns íze lett.

Mondanom sem kell, a tepsiből reggelire a tejes kávé mellé épp csak egy-egy szelet maradt...

És azt hiszem, ez az újítás szerepelni fog nem csak a családi vacsorán, hanem majd a barátok is kapnak belőle. Egyszerű, gyors és istenien finom.

Van még, ami próbára vár. Egy igazi, amolyan amerikai pitét is kipróbálok, kicsit variálok a sárgarépa tortán és megnézem, hogyan fog párosulni a Boszorkánypogácsa az új ihletésű Háromízű keksszel.

Még jó, hogy van, aki megeszi őket...