Witzl sütigyár

Az islerrel kezdődött minden... No, meg azzal, hogy ott hagytam a munkahelyem, és belekezdtem a abszolút önkizsákmányolásba. Azóta kicsit - nagyon - megváltozott az életem. Már ha csak arra gondolok, hogy nem sok időm marad magamra. A tavalyi év sokkalta jobban megviselte a szabadidőm, mint azt én gondoltam, vagy csak terveztem volna. Talán idén sikerül újratervezéssel igazítani rajta. De ami mindenképpen lényeg, hogy azt csinálhatom, amit nagyon szeretek, még ha ez sok áldozattal is jár. És bizony a mai viszonylatban közel sem könnyű saját lábon megállni. Arról nem is beszélek, hogy tisztességesen hogyan lehet, vagy éppen nem lehet meggazdagodni...

Szóval, az üzlet büfé részében süteményt is árultunk. Egy jó nevű cukrászdából hoztuk, mondanom sem kell, nem nagy árréssel eladva. Egy darabig nem is volt gond, aztán jöttek vissza, először csak a vendégek, aztán már a sütemények is, hogy savanyú, száraz stb. Majd az egyik reggel úgy keltem fel, azt hiszem, pontosan egy éve, hogy ha már egyszer tanultam ilyesmit, jó lenne kamatoztatni is valamit belőle, vagyis nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne, mondjuk egy isler megsütni.

Nem volt az. Úgy a negyedik sütésre már kikísérleteztük azt a receptet, ami tökéletesen puha lesz, tökéletesen lekváros és csokis. Aztán gondoltuk, ha már a "miénk", akkor legyen tényleg az, és gyorsban legyártattunk néhány sütipecsétet is Judit által, ezúttal is köszönjük neki :)

Aztán jött a krémes, a rumos és csokis Sport szelet, a puncstorta, a barackos túró, majd a többi édes-krémes sütemények, variációk és különböző torták.

Szó szerint élveztem a dolgot, imádtam, hogy szinte minden nap, más és más sütivel állhattam elő, hol egy megszokott Dobos tortával, hol pedig egy pusztán a gyümölcs és a krém adta kémiai mivoltból fakadó színeződésből adódó Lilaköddel.

Majd jött egy kérés. Csinálnék-e rendelésre? ...csináltam. Aztán egy újabbat, egy újabbat és megint egy újabbat. Azt hittem, itt meg is áll az élet, a tudomány, és nincs tovább. De nem. A vendégek fokozták még tovább. Arra gondoltak, ha már kreatív vagyok és élvezem, miért ne próbálkoznék meg egy formatortával.

?????

Bevállaltam egyet. Persze mondtam a megrendelőnek, oké, hogy Ő az első, és esküszöm, komolyan veszem, beleadok apait-anyait, de azért gondoljunk ki egy másik, tök egyszerű ízű és formájú tortát is, ha vesznie kell az elképzelésnek, és ha nem sikerül hajat tépve sem, akkor legalább legyen mit az asztalra tenni.

Nyár volt, meleg volt, és megszenvedtem a marcipánnal rendesen, főleg úgy, hogy elsőre a jól kigondolt "magam csinálom" fondant sem sikerült. De élveztem minden porcikáját, minden apró részletét, és azt sem bántam, ha ráment az egész délutánom, az estém. Mert a végeredmény mosolygott, szinte kattogott, szinte megszólalt és finom lett, édes, és kedves. Az örömteli őszinte sikoly pedig, ami akkor hagyta el a megrendelő száját, amikor meglátta, nekem elég volt arra, hogy meggyőzzön, innen már nincs visszaút, és ide nekem akár az oroszlánt is... :)

Várakozás

El sem hiszem, hogy már csak pár nap, és indulunk...hogy két évnyi kemény munka után megpihenhetünk.

Úgy bontom ki a nappalok hajnallal érkező apró ködmasnijait, akár gyermek az ajándékait. Próbálva féltve, óvatosan, s mégis mohón szakítva, tépve.

Két malacunk telt meg. Kár érte irigykedni, mert munka, nem létező hétvégék vannak mögötte. Azt pedig nem irigyli senki sem...

Ezért sem írtam eddig. Nem futotta rá. Másra kellett az időt "pazarolnom", mondhatni, sorrendet kellett állítanom, mi a fontosabb. Tény, hogy néha - gyakran - magamat is félretoltam. Néha éreztem azt is, hogy megszűntem önmagamnak létezni, pedig akartam. De belekerültem magam is abba a hétköznapi mókuskerékbe, szinte végeláthatatlan hajtásba, rohanásba, hogy elfeledtem, nekem is vannak egészen egyszerű, hétköznapi igényeim. Elmaradt az olvasás, a varrás, az írás, és sok minden más, amit barátoktól meg sem merek kérdezni. De most számot vetettem.

S ott, ahol nem leszek máshol, mint csak magamban, lesz helye mindezeknek. Ott nem lesz a munka, sem a mókuskerék, a nap, mint nap szédítő kötelesség. Nem lesz pénz, az az átkozott pénz, amit amúgy is úgy utálok, nem lesz a hajkurászása, s nem látom, hova folyik el oly láthatatlanul. Nem lesz a napi stressz, az állandó problémamegoldás, s nem lesz az az érzés sem bennem, mit rontottam el, vagy a kérdés, elrontottam-e egyáltalán.

Pihenés lesz. Fejemben csak azokat a gondolatokat tartom meg, s csak azokat forgatom majd, melyeket valóban akarok. Csak azokra gondolok majd, s azokra mosolygok idebent, akikre magam akarok.

Szerencsés vagyok, hogy mindezt megtehetem. Szabadon. S éppen ezért most nem számít az sem, hogy nem lesz fenyő, sem sütés-főzés, és az sem, hogy most nem a családtól, s barátoktól lesz hangos a szoba. Most csend lesz idehaza. Néma, fojtó csend, szép csend.

Csak pár nap. S Te édes pár nap, bármilyen hosszú is leszel, mégis úgy várlak minden ébredéssel, mintha perceid élném már csak meg. Addig magamba szívom még minden apró örömöd, minden rezdülésed, minden nehéz pillanatod. Mintha az utolsó lennél ebben az életben!

Költözés

Végre költözünk!
Végre nagyobb lakás!
Végre lesz hely!
Végre...juhijjj! :))

Egy kis pakolás itt - megjegyzem, van mit, hiszen csak a könyvek kitesznek vagy 40 dobozt -, egy kis festés amott, mert hát, az ugye dukál, aztán jöhet a menet, illetve mehet :)

Másnak lehet, hogy ostobán hangzik, de végre külön hálószoba :) a kanapé maradhat kanapé, és jöhet a nagy franciaágy, a faltól falig és padlótól plafonig épülő gardrób.

Végre helyet kap a nappaliban egy óriás, Bébóra gondolva vásárolt tömör fahajóláda, amibe - furfangos megoldással - oldalról néhány palack bor is elrejthető. Na, ez tetszik majd a többieknek! Felnyitható, telepakolható, gyönyörű! Az ablakokra rácsúszhatnak a szép, festett fa reluxák, az erkélyre, mert most már az is vagyon, kikerülhetnek a kis székek, a virágládák. És végre nyugodt szívvel jöhetnek a barátok, s nem kell szegényeket egész estét betöltően etetni, tömni, hogy csak meg ne mozduljak, hanem szép kényelmesen heverhetnek el a kanapén, a fotelban, vagy huppanhatnak bele a ringató hintaszékbe.

Valahogy éppen időben jött az új lakás, mivel a mostaniban most fogják szétverni a konyhát. Az egész házban gázvezetékeket cserélnek...nem kis rumlival, porral jár, de szerencsére nekünk azzal már nem lesz gondunk.
Már csak arra, hogy élvezzük a közös életet és egy kicsit jobban elférjünk, valahogy kényelmesebben, szebben, rendesebben és megint egy kicsit boldogabban!

Még mindig...

"Megint elment a nap,

ahogy mindig szokott.

Nem túl sok van már,

amit még itt hagyott.

Ami félig van kész, az ma félig marad. 

Engedd, hogy a dolgok

most nélkülünk változzanak."