KisVirág Világ

Még mindig...

2012-02-03T17:45:00.001+01:00

"Megint elment a nap,

ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak."

Tabula rasa

2012-01-05T20:55:00.001+01:00

A fene egye meg, néha nagyon nehéz tud lenni az is, aminek egyébként eszméletlen könnyűnek kellene lennie!

Voltam már vezető beosztású. Tetszett is a dolog, élveztem is, bár, amikor hátulról rendszeresen céloztak, kevésbé. Volt aki úgy vélte, feladtam x év után, pedig valójában csak átadtam annak a stafétabotot, aki jobban akarta a győzelmet, mint én a "karriert".

Most a magam ura vagyok, mondhatni, amolyan önkizsákmányoló fajta :) de ezt is élvezem, tetszik. S nem azért, mert "főnök" lehetek, hanem egyszerűen azért, mert saját üzletben tevékenykedem, saját ötleteim valósíthatom meg, akkor és úgy váltok, ahogy én szeretnék, s minden egyes téves vagy jó lépésemért csak és egyedül saját magam okolhatom.
Az elején volt stressz, nem is kevés, hogy minden ott legyen, időben, hogy jöjjenek, hogy elégedettek legyenek, hogy minden simán és megfelelően menjen, ahogy az kell. És ha valami nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, egyből lemerültem. Az első két hónapban szinte minden nap este nyolckor már az ágyban voltam, már ha nyolckor otthon voltunk. Először még nehezebben, lassabban mentek a napi teendők, a vásárlások, az intézkedések. Aztán belejöttem, mint kiskutya az ugatásba, és ha felmerül egy probléma, egy megoldandó, sürgős helyzet, nem azt kérdem, "mi lesz most?", hanem tudom, hogyan tovább. És ebben nagyon sokat köszönhetek Bébómnak, aki nem csak társam, szerelmem és kedvesem, hanem üzlettársam is. Ő tanított meg arra, saját példájával persze, hogy mindig előre, mindig pozitívan! Velem van mindig, úgy ahogy én is vele. Mindent együtt teszünk, megbeszélünk, s ő enged kibontakozni, nem szól bele, legfeljebb tanácsot ad. Nem is nehéz neki megannyi tapasztalt évtized után.

Már megfordult a "kezem alatt" néhány ember. Volt, akit az első hét után küldtem el, volt akit többszöri esély után, nem könnyen, de annál inkább muszájból, s volt olyan, akit már lelkiismeret furdalás nélkül, mikor rajtakaptam. Próbálok humánus, és következetes lenni. Követelni, elvárni, de ugyanakkor mintát, példát is mutatni és meghallgatni, megérteni, adni, dicsérni. Szerencsére a munkatársak szeretnek ott lenni. Jó a hangulat, mindenki tudja a dolgát, s ha mégis elfelejtené, egy kis fejbekólintással a megfelelő irányba terelem.
Vannak nehezebb és hihetetlen könnyed napok. Amikor vánszorog az idő és sok a gond, a megoldást váró teendő, és amikor szaladnak a percek, megy minden simán, kacagunk, nevetünk és szinte sírunk a nevetéstől. Vannak sértődések, félreértések, üzemzavarok. Mégis mindent megoldunk.
Szeretek ott lenni. Szeretem azokat, akik velem, nekünk dolgoznak. Együtt vagyunk egy csapat, másként nem is menne a dolog.

Aztán egyik nap az egyik szeretett dolgozó csalódást okozott. Máig nem tudom, hogy valóság volt-e az indoka, vagy hazugság, nem ez volt a lényeg. A többieket hagyta cserben, szinte magyarázat nélkül, nem engem. Gyakran beteges is. Nem tagadom, ez nekünk kiesés, nem csak munkában, de jövedelemben is, hiszen így két embert kell fizetni. Ezzel kevesebb marad másra, a fejlesztésre, a tervekre, mert azok vannak. S hiába három üzlet, azért ebben az időben bizony mi is küzdünk azért, hogy fent tudjunk maradni, hogy ne kelljen embert elküldeni, leépíteni.
Három hónap munka, három hét hiányzás. Sok. Talán más azt mondta volna, "menj, keress máshol", én azt, "maradj és szedd össze magad!". Ha feladunk egy-egy hirdetést, látom, mennyien keresnek munkát. Túljelentkezés van, nálunk legalább is. És mégis mennyien vannak közülük azok, akik bár nagyon akarják, mégsem becsülik meg. Lopnak, hazudnak, hülyének néznek, lusták, hanyagok, koszosak.
Dühös voltam azért, amit tett, ahogy tette. S aztán azért, hogy úgy jött be dolgozni másnap beszélgetésünk ellenére, hogy a munkája elfogadhatatlan volt, kelekótya, hebrencs és akadályozó. Meg aztán azért, hogy engedély nélkül lépett le, pedig tudta, öt perc múlva érkezem.
Dühös voltam, és bevallom, a korábbi hiányzások miatt kifelé lógott a lába.
Kényszerszabadságra küldtem, hogy magam is átgondolhassam, hogyan tovább.
A munkájával korábban nem volt gond, lelkiismeretes volt, tiszta, pontos és még azt is tökéletesen megcsinálta, amitől egyébként nagyon félt.
Tudtam, valami nagyon keménynek kellett történnie, ha így viselkedik, ha kifordult, még akkor is, ha először nem az igazat mondta, vagy inkább nem mondott semmit. Hagytam, hadd forrjon, hadd érezze, mivel játszik. Nem hívtam fel, nem érdeklődtem, azt akartam, egye meg, amit főzött. Tudtam, tele van kételyekkel, megmarad-e az állása, lesz-e még reménye arra, hogy nem kell újra hosszú hónapokig munka nélkül tengődnie, s lehet genyóság, mégsem hívtam. Azért sem, mert még nem tudtam, mitévő legyek.
Ma rám csörgött. Elmondta, a bátyja jobban van, de ő még nem annyira. Én meg azt, jöjjön be pénteken, mert beszélni szeretnék vele. Tudtam, parázni kezd megint. Nem érdekelt. Valószínű őt sem akkor és abban a pillanatban, hogy kit hogyan hagyott cserben, s hogy egyáltalán hogyan viselkedett.
Aztán ma mégis megjelent. Akkor már tudtam, hogyan akarok tenni.
Adni egy utolsó esélyt valakinek, szorosabb határokat meghúzva és nagyobb felelősséget éreztetve. Egy kiadós beszélgetés után egyet értettünk abban, hogy ez így tovább nem mehet. Ha dolgozni akar, ha állást akar, szedje össze magát, s ne csak önmagát nézze, hiszen mindannyian felelősek vagyunk azért, hogyan működünk, hogy egyáltalán működni tudjunk. Ha nem teszünk hozzá, nem kevesebb lesz, hanem elveszünk, lehet éppen annyit, amennyi ahhoz kellene, hogy holnap is létezzünk.
Így végül kapott egy kemény fegyelmit próbaidővel, és fizetés nélküli kényszerszabival.
Kedden veszi fel újra a munkát. Én megadom neki az esélyt, a tiszta lapot. Utoljára. S már csak rajta áll, mit ír erre a lapra.

Bekötöttem egy fejet

2012-01-03T19:04:00.000+01:00

No, meg még néhányat, de most ezt mutatom meg :)

Már egészen elfelejtettem, hogy tudok kötni. Korábban, még lány koromban :) nagyon sokat kötöttem. Pulóvert, kardigánt, mellényt, sálat, mi egyebet. Aztán elmaradt, úgy ahogy a kötött darab is vesztett népszerűségéből, meg aztán nem is gondoltam rá.

Október környékén kerestem valamit a neten, és "véletlenül" akadtam rá egy kötött ujjatlan kesztyűre. "Kesztyűt még nem kötöttem" - mondtam magamban, és amikor láttam, hogy öt tűvel köttetik, kissé megijedtem. Aztán láttam azt is, hogy a boltokban is árulják, nekem pedig a vezetéshez pont jól jött volna. Ám, az árát megnézve, elbizonytalanodtam. Nem volt túl drága, de a tényhez képest igen, hogy tudtam, alig pár deka fonal az egész. Így végül rászedtem magam és nekiálltam. Beszereztem a különböző méretű harisnyakötőtűket, majd a szebbnél szebb fonalakat. Ezért külön köszönet az 1001 fonalnak és természetesen a Barka Fonalnak is, akik még videókkal, leírásokkal is segítettek. Végül úgy belejöttem, hogy egész készletet is kötöttem sállal, sapkával, de az végül nem találta meg neki szánt gazdáját. Aztán az is eldőlt, miből fog állni az idei ünnepi ajándék-menü.

Hát, így készült el a gyönyörű, Farsang nevezetű Barka vastag fonalból (15 dkg) az a sapka, és ujjatlan kesztyű, melyet Csillának, Bátyóm feleségének készítettem. Annyira tetszett neki, hogy bár iszonyú meleg volt a lakásban, mégsem akarta levenni :) A vacsora végére elláttam két, finomabb fonalhoz használható harisnyatű készlettel, néhány jó tanáccsal, és megegyeztünk abban is, a maradékhoz rendelek még két gombolyaggal, hogy legyen a sapkához és kézmelegítőhöz illő ugyanolyan karneváli színekkel teli nyakbavalója is.

Malacom volt

2011-12-31T14:26:00.000+01:00

Az idei évben azt hiszem, sok mindenben malacom volt :) Vágyaim, álmaim válhattak valóra, ledobhattam bilincseim, azokat, melyek fogva tartottak, s melyek lefogták kezeim. Most napi szinten lehetek kreatív, saját magam ura vagyok, s azt hiszem, nem kellett sok idő, hogy beletanuljak abba, hogyan lehet könnyen, finoman és miként nyugodtan, türelmesen.

Szeretem, amit csinálok, szeretem az életem! Kell ennél több? :)

Persze értékelhetném, de felesleges. Ami megtörtént, annak úgy is kellett, hogy megtörténjen, különben semmi értelme nem lett volna! Így csak egyszerűen:

Szép és igazán értékes évem volt. Minden gubancos, kemény és nehéz perce, napja is igazán boldoggá tett.

S már várom az újat! Szinte toporzékolva, mint egy gyermek, "gyere már!". Tervek, vágyak, célok és valami egészen új, valami még ismeretlen, még megfoghatatlan vár rám!

Nem szoktam fogadalmakat tenni. Most sem fogok. Inkább csak szeretnék mondjuk, többet foglalkozni a blogommal, és egyben többet olvasni belőletek, rólatok. Többet megmutatni magamból, befejezetté tenni a tucatnyi befejezetlen bejegyzésem, és elmesélni azt a sok csodát, melyet nap, mint nap megélhetek, melyek boldoggá tesznek engem!

Így indulok neki az új évnek, s így búcsúzom a mostanitól.

Boldog új évet kívánok Nektek! Jövőre Veletek ugyanitt...:)

Próbálgatások

2011-12-18T11:19:00.001+01:00

Az idén úgy döntöttem, kicsit újítok a rég megszokotton, vagyis az ünnepekkor elsődlegesen nem azokat a sütiket sütöm meg, melyeket már megszokott a kis család, hanem valami mást is, valami újat, valami olyat, ami még színesebbé teheti az ünnepi asztalt.

Természetesen van, ami marad, mint mondjuk a bejgli, a mézeskalács, a Boszorkány pogácsa, az aprósütemények, de jön mellé valami új.

Így, hogy meglepetés ne érjen az utolsó pillanatban összedobott süteményen, gondoltam, kipróbálom előtte, vagyis tegnap délután a nagytakarítás és a díszítés után nekiálltam megsütni a túrós-szilvás lepényt.

Nagy ördöngösség nem volt benne. A kikent, kifent tepsi aljába belefektettem az édes linzertésztát, rásimítottam a tojással, cukorral, citrommal kikevert túrót, és úgy fél órán keresztül süttettem őket a légkeveréses sütő 150 fokos melegében. A kissé morcos tél ellenére, sikerült lesülniük. Utána pihentettem és kihűtöttem őket. Míg megpihenték a lesülés borzalmait, addig összeállítottam a süti tetejét.

Az sem egy borzasztó tudományt igénylő feladat. A szilvát összedaraboltam, majd átforraltam némi cukorral és egy kis fahéjjal, vízzel. Miután leszűrtem és kihűtöttem, rákentem üdítésképpen a túró tetejére. Kezdett jól mutatni. Erre öntöttem a piros zselét, amit a szilva levével rottyantottam meg előtte.

Ilyen lett....

Míg én fürödtem, fél szemmel a konyhát volt muszáj lesnem, mert Bébóm már kint settenkedett a süti körül.

Aztán megesett rajta a szívem, s miután a zselé teljesen megdermedt, fel is vágtam neki.

Érdekes, hogy én korábban nem nagyon szerettem süteményben, süteményen a szilvát. Nem is tudom, miért. Valahogy a meggyre mindig jobban rá voltam kattanva. Aztán úgy voltam vele, túl jól néz ki ahhoz, hogy ne kóstoljam meg. Megtettem. És lám, már imádom a szilvát is. Egy kissé savanykás, mégis édes, és a a fahéjtól igazán pikáns íze lett.

Mondanom sem kell, a tepsiből reggelire a tejes kávé mellé épp csak egy-egy szelet maradt...

És azt hiszem, ez az újítás szerepelni fog nem csak a családi vacsorán, hanem majd a barátok is kapnak belőle. Egyszerű, gyors és istenien finom.

Van még, ami próbára vár. Egy igazi, amolyan amerikai pitét is kipróbálok, kicsit variálok a sárgarépa tortán és megnézem, hogyan fog párosulni a Boszorkánypogácsa az új ihletésű Háromízű keksszel.

Még jó, hogy van, aki megeszi őket...

Az idei utolsó

2011-12-09T13:50:00.001+01:00

....mármint nem bejegyzés, csupán klubtalálkozó :)

Rácz Zsuzsa, drága indította el, és most Franciska az, aki mindent megtesz, hogy egybe legyen az kis csapat, akik havonta rendszeresen összejönnek, mesélnek, mosolyognak, sírnak és mennek előre az élet rögös útján.

Idén ma lesz az utolsó ilyen összejövetel, s mint minden találkozónak, így ennek is van apropója. Az újabb könyvbemutatón, jó néhány nyilvános rendezvényen, megannyi klubon és az Aranyanyu Díjon már túl vagyunk, most az elmúlt egy évet értékeljük. Jól kibeszéljük magunkat a finom hamuba sült pogácsák, kézzel készített bonbonok és kávék, üdítők telítő társasága mellett és megbeszéljük, hogyan is tovább.

Mint, ahogy a felkérés is hirdeti, úgy "kellene" vinnem magammal egy kis idézetet, valami olyat, ami az elmúlt évemet jellemzi, leírja. Hát, lenne mit mesélnem :)

Bár megestek nehéz és rossz dolgok, csalódások, elvesztések, de sokkal több jó, újjá- és csak önmagában születés is létezett...

Törtem a fejem, hiszen van egy pár, de aztán úgy döntöttem, mi írhatná le legjobban ezt az időszakot, mint jó magam írása? Fejemben nem is tekergett sokáig a gondolat, hiszem megannyi novella, vers születik nap, mint nap.

Így én ezzel a cetlivel indultam el, meg azzal a háromtucatnyi kis mézeskaláccsal, hogy megadjam a módját és tiszteletét a mi, közös, amolyan Terézanyus ünnepünknek...

De jó is lesz újra köztetek....!

"Apró voltam e hatalmasok Világában.

Olyan, kit nagy csizmák tapostak sáros hitetlenre,

kit most is rongyosra tépnének gonosz szellemek,

ha nem lennél itt velem.

Megtaláltál, megtaláltalak. Pedig nem is kerestelek.

Hideg ereimbe hitet csaltál észrevételen.

S míg az ördögök mögöttünk rajtunk röhögnek,

én Veled kacarászok rajtuk; nevetségesek!

Bátor lettem Veled.

Hatalmasok között már a legnagyobb óriás!"

Újságok

2011-09-22T19:50:00.003+02:00

Szóval, már ezer éve nem írtam. Na, jó, annyi azért mégsem, de úgy érzem, annyit telt el. De esküszöm, pusztán csak azért, mert egyszerűen rohan az idő.

Nyáron indultam az új útnak és már ősz van. Imádni valóan ősz. Imádom én azért, mert színes lesz a világ, mert lassan, de biztosan újra ideér a Karácsony, amit annyira szeretek. Imádom, mert jó helyen vagyok, mert egyre jobban tetszik az, amit csinálok és mert úgy érzem, jól is csinálom. Pedig aztán én nem vagyok egy önrajongó típus...

Régen írtam, pedig lett volna miről. Mégsem tudtam úgy ideülni a gép elé, hogy nyugodtan írjak. Most is csak azért, mert Bébó focizni ment a haverokkal, és most van egy kis időm magamnak magamra. Néha benéztem ide és oda, és olykor örömmel konstatáltam, hogy "jól van" mindenki él, ahogy lehet, szépen, vidáman, vagy éppen kicsit keserűen, de mégis.

A nyaralás elmaradt, fene érti, hogy miért nem követelte ki magának, de erre sem maradt idő. Azért voltunk egy kicsit várat nézni, kicsit csúszdázni, egy-egy koncerten vagy szabadtéri előadáson. Voltunk bort kóstolni Villányban - és lőn csoda, Virág életében először megszerette a bort! -, s ha alkoholista nem is leszek továbbra sem, azért már van egy-két érdemleges palack a szekrényben. Épp tegnap bírtam rávenni magam, hogy megvegyem azt a jégbort, amit már rég óta nézegettem. "Majd születésnapomra!" mondtam, mikor megszorongattam vékonyka üvegnyakát, mely alatt aranysárgán izzik a drága édes nedű. "Látott orvos, lányom?" kérdezte Éccsapa, mikor meséltem neki, mennyibe is fájt ez nekem. Persze nevetett. Elvégre az ember születésnapjára miért ne lephetné meg magát egy finomsággal. Ha már megszerettem a bort, legalább ennyi haszna legyen belőlem a boriparnak!

Igaz, a szülinap még pár napot várat magára, de csak kibírom valahogy...

Aztán az új élet mellett már új terveket is szövünk.

Igen, büszkén, vagy nem is tudom, hogy, de a lényeg, hogy iszonyú jó érzéssel mentünk ma dokihoz.

Letelt a kiszabott határidő, "tiszta" vagyok. Babát szeretnénk :)

Jó alaposan átvizsgáltak, szűrés, HPV, ultrahang, tipitapi kívül és belül, és megállapítódott, amit én már magamtól is tök egyértelműen tudtam, vagyis, hogy egészséges vagyok!

Drága dokim bár biztos tippet nem tudott adni arra, hogyan is kell leánykát "csinálni", de azért ellátott néhány jó tanáccsal. Kaptam egy kis vitamint, aztán hajrá, jöhet Liliput :)) Igaz, nem kapkodjuk el, de az biztos, már régóta vágytam erre a pillanatra. Bébóm is úgy örült, hogy majd kiugrott a bőréből. Mondta, gyorsan rúgja a bőrt, de csak nyolcig, aztán rohan is haza :)))

Várni fogom! :)

H(arcok)

2011-07-25T18:53:00.002+02:00

Ez a dal most Neked szól lányka. Neked, aki most érzed újra, milyen átkozottul nehéz ez az élet, s megint csak azt, hogy nem bírod el, hogy legszívesebben ledobnád magadról, akár egy könnyű inget, mely cseppjeire vár, hogy átitatva elmeneküljön szennyei elől. De nem teheted. Viselned kell ezt a súlyt is, bármilyen kemény. Viselni most kábán, szinte részegen. Viselned reményed arra, hogy nem jön el hamar halálod, hogy a félelem, mely a daganattól nő benned egyre nagyobbra, majd nevetve pukkan szét. Akár egy színes szappanbuborék.

Halkan, némán tudlak csak bíztatni Téged, mert hazudni nem merek; hogy nem lesz baj. Ezt most senki sem hiszi el. És már én is tudom, jobb elébe menni a feketének, mint önmagamnak is hazudni a fehéret, szépet. Ócska ringatás lenne, és a bölcsőt is kinőttük már. Lábujjunk nem fér be a piciny takaró alá, s a mesék sem nekünk szólnak. Neked kell mesélned. Nyugodtan, szépen, olyan angyalian.

S ahogy mesélsz, úgy csemetéid szeme fénye kúszik majd beléd, meglásd! Az fog erőt adni a holnaphoz és az újabb reményekhez!

Ezért se félj. Sem józanul, sem kábán. Mert valamit el kellett veszítened ma, hogy aztán a holnappal más legyél. ...és épp a mai napon, éppen a születésnapodon...

Kedves Terézanyuk!

2011-07-20T12:00:00.000+02:00

Már ha nevezhetlek Benneteket így! :) Azt hiszem, igen, hiszen valahogy mindannyian azok vagyunk! :)

Amikor még csak vártalak benneteket, nem sejtettem, hogy azon a napon megoldásomat is kezembe adjátok. Kicsit el is szorult a torkom, mikor oly sokan jöttetek oda hozzám, hogy én kerüljek sorra. Pedig csak egy elejtett mondat volt az újrakezdésről, az életemnek azon részéről, melyről később tudtam meg, valójában egy újabb feladat. Korábban találkoztam már hasonló feladattal; megfelelés, kényszer, önzetlenség, önfeláldozás. Akkor nem léptem jól, meg is lett az eredménye. Nesze Neked Terézanyu, rákos lettem. :) De felálltam, kigyógyultam, s ma már jót nevetek az egészen! Aztán ment az idő, s én észre sem vettem, hogy újabb és újabb akadályaim úgy vettem, ahogy korábban, és a korábbiból megtanultam; jól.

Nem hiszek a véletlenekben, és abban sem, hogy ez az újabb próba egy véletlen lenne. Kemény próba, de azt hiszem, meg fogom tudni oldani!

A szavaitok, a mondataitok mind fejbe vágtak. Iszonyú nyomással ereszkedtek tüdőmre, és az fájt a legjobban, hogy olyannak kellene lennem, amilyen még sosem voltam, de olyannak, ami jelen pillanatban visszaadja az életem. Ahogy mondtam, zsákba tettem szavaitokat, kérdéseiteket, s úgy gondoltam, majd éjszaka, vagy nappaljaim üres perceiben előveszek belőlük egyet-egyet, hogy jól átrágjam, hogy összerakva őket, akár egy kirakót, elkészítsem belőlük a teljes képet!

Nehéz volt. Nem csak azért, mert ott ültem olyan egyedül és zavartam, nem csak azért, mert éppen háború dúlt bennem, hanem azért is, mert féltem. Féltem, hogyan oldom meg azt, amire az előző időszakban csak egyszerűen pöccentettem.

Aztán jött Ági. Még most is kiráz a hideg, ha arra a papírdarabkára gondolok, melyre pár hónappal, héttel ezelőtt írta azt az idézetet. Ő még nem tudta, miért, de felírta, és tárcjába csúsztatta.

"Bolond, aki olyat cipel,

amit a válla nem bír el,

ha egyszer le is teheti.

És gazember, hogyha leteszi."

(Majtényi Erik: Most át kell írnom ezt a menetrendet)

S fura, hogy mint ahogy benne, úgy bennem is akkor világosodott meg, mikor azon a pénteki kora estén átnyújtotta nekem, azok a sorok mit is jelentenek. Mert a "véletlen" úgy hozta, hogy nekem üzent vele, már akkor érthetetlen, s az a néhány sor most megvilágosított mindent.

A tüdőm könnyebb lett, a szívem felpezsdült és megértettem Ancsa szavát is, megérettem Zsuzsát, miért szegezi nekem oly keményen a kérdést; "és hol vagy Te?", és Julcsit, és Ildit és mindenkit. Egy csapásra szabaddá vált a lelkem és fura boldogság öntött el.

S mikor elmentetek, vagy fél órán keresztül csak jártam fel-alá, és nem hittem el, hogy ilyen létezik. Hogy odafent azok a valakik ilyen jól játszanak, és valójában, hogy milyen kegyesek velem! :)

Köszönöm Nektek! Akkor is, ha nem kell, ha nincs miért! Én mégis hálával tartozom, mert már tudom, mit kell tennem, és azt hogyan. És elhatározásom kemény és erős, és nem enged, akkor sem, ha mások álnok módon harcolnak a jó ellen, mert taszítja őket, ha tiszta a kép, ahogy kedvencem írja, mert nincs elrontva még, s talán mert sosem lesz az övék...

Hamarosan újra találkozunk, és remélem, minél többen leszünk!
Addig is hajrá Terézanyu Klub, és hajrá Richter! :))

Puszi Nektek, hatalmas ölelés:

KisVirág

Lilából fehér

2011-07-15T08:00:00.002+02:00

Ez a kis darab (BURDA, 2009/4/110B) egy korábbi, már létező lila felsőm ihletére készült. Pontosabban ugyanaz a szabásminta, ugyanúgy finom, lágy és vékony dzsörzé az anyaga, csupán színben különbözik.

Valójában ez is maradék anyagból készült el - a farsangi bulira varrt Cleo ruhának a végét hasznosítottam, azt hiszem, jól.

A felső egyszerű, könnyű és tulajdonképpen - most, hogy már ki volt vágva a minta - , másfél óra alatt el is készült. Legtöbb időmet az vette el, hogy a kicsiny halványlila flittereket szépen, egymásra fektetve és egyenes vonalban varrjam fel. Na, ennek kétszer kezdtem neki, mert először, hiába jutottam el három sorig, nem tetszett. És én nem az a fajta vagyok, hogy "jó lesz ez így is"...

Az ujjában az tetszett igazán, hogy nem kellett vele sokat bajlódni, ugyanis a szélénél félbehajtott anyagból kellett kiszabni, így csak össze kellett hajtani, és nem kellett megszenvednem a rugalmas anyag mivoltából fakadó széleldolgozással. Még azon is gondolkodtam, hogy lehet, vászon anyagoknál is praktikus megoldás, mivel így szebben le lehet varrni az alját, szélét és ha vékony az anyag, a tartásán sem ront a dupla mennyiség.

A felső hossza könnyen variálható, mert ha hosszabbra szabjuk, akkor még ruhának is lehet hordani, vagy lehet bele gumit fűzni, kinek hogyan tetszik.

Szóval, összeségében praktikus darab, mert egyszerű és nem csak egy színben mutat jól, hanem akár mintás muszlinból, vékony, lágyesésű lenből, batisztból, és annak csak a csillagos ég szab határt, hogy mit is varrunk a mell közötti anyagra: flittert, gyöngyöt, hímzést, csipkét, masnit...

Századik

2011-07-14T09:32:00.001+02:00

Köszöntöm a 100. regisztrált olvasómat (is)! :)

Kérdés az anyákhoz?

2011-07-11T14:06:00.000+02:00

Elborzaszt, undorít és sajnálattal tölt el...de én mint, még nem anya, nem nagyon tudok mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy egy "igazi" anya hogy juthat el odaáig, hogy azt mondja egy alig tizenpár éves gyermekének, "takarodj, látni sem akarlak, nem tudlak kezelni, ezért nem kellesz"? S hogy egy alig tizenpár éves gyermek mit is tud elkövetni a visszafeleseléssel, amiért ezt kapja, s valójában mit érezhet legbelül, mikor mindezt hallja?

Alig voltam tizenöt éves, mikor anyum egy kamaszkori vita után azt vágta a fejemhez, "téged nem akartalak megszülni". Akkor egy világ omlott össze bennem. Magamra csaptam a szobaajtóm, és ennyi. Nem beszéltünk róla évekig. Csak akkor kért bocsánatot, mikor már oly mértékben távolodtam tőle el, hogy tudtam, nincs út visszafelé.

Nem volt anyatípus. Nem tudta könnyen kezelni a konfliktusokat, de egy valamit soha nem tett meg. Nem űzött le, nem mondta, menj, látni sem bírlak, s ezt nem is éreztette velem. Talán ezért sem tudtam rá megharagudni igazán. Mert bármilyen háborús is volt a légkör néha közöttünk, mégis tudtam, ott van helyem, ha nehéz, ha könnyű.

Nem vagyok anya, így nem tudom...de egy valamit mégis. Bennem van a szív, az a szív, mely anya szeretne lenni, s már látott gyermeket felnőni, cseperedni. Pelenkáztam, etettem, és altattam az éjszaka közepén. Erre öcsém már nem emlékszik, de én sosem felejtem azt az érzést, mikor odabújt és elhallgatott, azt sem, mikor nem értettünk nyelvet, ő dühöngöt, én pedig belül mosolyogtam, csak kivül mutattam a szigort ujjammal és szemöldökömmel. S éppen ezért azt is tudom, akár fiam lesz, akár lányom, akár mindkettő, egy valamire képtelen leszek: így viselkedni felnőtt és anya létemre...

Reggelek

2011-06-29T10:46:00.003+02:00

4:15. Az óra kelt és mi pattanunk. Valahogy nem nehéz.

A szokásos készülődés, ki erre, ki arra. Én egészkor autóba, majd nekiindulok a napnak.

Nyár van, még világos. Tudom, ha tél lesz, a sötét fog körüllebegni, de most azt sem bánom.

Szeretem az utam. Ahogy haladok végig a kietlen utcákon.

Az újságos még alszik, a boltok épp hogy csak pislákolnak, s néhol is csak egy-egy ember tűnik fel. Vacogva, álmosan, kabátba burkolva a nyári, reggeli hűvösben. Ritka pillanat, ha elkapom a villamost. Olyankor tudom, kicsit késésben vagyok.

Aztán kigurulok a főútra, majd szép lassan, akadálytalan a rakpartra. És amikor már megpillantom a várat, elmosolyodom. A nap, ahogy visszaveri korai sugarait, más színt ad a világnak. A hegyet bevilágítja, a hidakat áttetszővé teszi. A Duna vize halk és sima, mintha tó lenne, melynek felületén nem látszik meg a benne rejlő mozgás sem. Aztán messziről már érkezik egy tolóhajó, és mögötte szertefoszlik a simaság. A nehéz és rozsdás fém kettévágja a vizet, és apró, ficánkoló hullámaival életre kel az is.

A híd, bár döcögős, mégis más. Szebb nekem, mióta annyit találkozunk minden nap. Barátságosan köszön reggel és délután is.

Az autópálya is csendes. Nem zúg úgy, mint a délutáni menetben, nem izzik az aszfalt, és nem himbálózik felette a levegő sem. Aztán megérkezem. Hat óta, és indul az élet, az az élet, mely olyan más, mióta vagyunk egymásnak, úgy igazán.

Ma is megkérdezték, hogy nem vagyok fáradt, ha ilyen korán kelek, s még annyi minden vár délután? Hogy lehet, hogy üde vagyok és mosolygós? Hát, így. Önmagam vagyok abban az életben, mely nagyobb felelőséggel jár, több munkával, de melyet mégis valahogy magamnak szerettem volna. És ezért üde a reggel, ezért nem számít a korai kelés, és talán ezért szebb a világ is már. Nehezebb, mégis könnyebb. És én szeretem az új életem! :)

Minden most kezdődik el...

2011-06-15T14:00:00.000+02:00

Vannak döntések, melyek úgy születnek, hogy könnyűek is, meg nem is.

Ez most egy ilyen döntés volt.

Az egyik szemem sír, a másik nevet.

Nyolc év sok idő. És nem csak az évek száma sok, hanem a mögötte megbúvó dolgok is. A sok apró kudarc, a próbálkozások, a még több lehetőség, az újdonságok, a tanulás, a megbecsülés, a barátságok. De ez a fránya élet olyan, hogy az ember életében jönnek bizony új dolgok, új lehetőségek. S ha szerencsés, akkor olyanok, melyek akár egy-egy álmot váltanak valóra.
Velem szembe most egy ilyen lehetőség jött. Úgy, mint a mesében.

És én döntöttem.

Elhagyom a nyolc évet. De csak azt. Mert hiába megyek, hiába csinálom végre azt, amit szeretnék, mégis bennem maradnak az emlékek, a sok vidám perc, a bulik, a nevetések, és velük együtt minen könny és bánat. Mert már azok is szépek. De belelépek egy új életbe, egy újabb lehetőségbe, egy álomba.

Nem lesz ez sem könnyű, hiszen az égiek semmit sem adnak könnyen. De az elmúlt évek alatt megtanultam harcolni, küzdeni és tudom, hogyan kell túlélni. Ezért sem félek.

Inkább drukk van bennem. Olyan, ami izgalommal tölt el, ami előre visz, ami felizzít.

Ti Bennem maradtok! Mert feledni sosem fogom azokat, akik ennyire szerettek! Mosolyaitok, ölelésetek, és az a sok jó... és ha egy pillanatra mégis megtorpanok, van már mellettem szorosan valaki, aki felemel, aki felsegít, aki hitet ad, aki szeret. És így együtt már miénk az egész Világ, akkor is, ha éppen ragyognak az Égiek, s akkor is ha zuhog alá.

"Védj meg a holnaptól,

rejts el a rosszaktól,

járj át, ölelj át!

Légy fény a hajnalból,

legyen hű szíved angyalból,

hogy vigyázz rám.

..ahogyan kívánnám..."

Virágos nap volt

2011-06-14T10:50:00.002+02:00

Virágos nap volt bizony, mert egy kellemes koranyári estén végre találkozhattam Katicával.

Jót beszélgettünk hármasban, aztán jött egy fergeteges Ákos koncert!

S virágos volt azért is, mert ez a drága lányka hozott nekem egy kis ajándékot; természetesen egy saját kézzel készítettet!

Angyalok közé tettem, mert nem csak Te magad vagy angyali, hanem a szereteted, a mosolyod, a kedvességed, és kezed munkája is!

Már előbb "kellett" volna megmutatnom, de bevallom, mint ahogy az elmúlt évben is, úgy idén is felborult az életem. De szeretem, imádom, hiszen már idejét sem tudom, mióta vágytam erre az új, más és szabadabb életre! Te már sok mindent tudsz, belőlem, belőlünk, a tervekből, és mosolyainkból. Tudod, hol nehéz és miért. Hogy mi az álom, és hogyan haladunk a megvalósítása felé. Ezért is esett jól, mikor azt írtad, pont ilyennek képzeltél... :)

Drága Katám, mit is mondatnék? Pihenj, kapcsolt ki, s azért ha Ákos szól, jussunk eszedbe! Az idő itt is, nálunk is szalad, lassan letelik a 45 nap, s azt hiszem, bárhogy is lesz, de valójában minden csak most kezdődik el...! :))

Kincset érő apróságok

2011-05-04T08:00:00.001+02:00

Van nekem egy nagynéném. Vagy inkább egy amolyan második anyukám. Éccsapa nővére, aki imád, aki tele van élettapasztalattal, néha túl sokkal is, és akitől sosem térhetek úgy haza, hogy nem hozok valamit. Rendszerint múltbéli apróságokat kapok. Olyanokat, melyek valószínűleg másoknak nem jelentenének semmit sem, de nekem sokkal többet. Főleg, hogy tudom, neki még többet jelentettek.
Bevallom, legjobban imádott nagyanyám kézzel írott receptes könyvére áhítozom, de arra még várni kell...
Ami még ilyen nagy becsben van tartva, az drága nagyapám régi csörgő órája. Valamikor, ki tudja már, mikor is, de megállt benne az idő. Működik, persze, hogy működik, csak fel kellene húzni. Nem fogom. Nekem így jó, ahogy van, hiszen a megállt idejében őriz minden percet, emléket, s úgy hiszem, egyszer valamiért meg kellett állnia, én pedig ebbe a törvényszerű megállásba nem akarok beleavatkozni. De a sok emlék és perc mellett őriz még valamit, valami sokkal fontosabbat, törékenyebbet, amit féltve óvok; nagyapám ujjlenyomatait, melyek annyi év eltelte után is jól látszódnak a rajtuk maradt csoki foltoktól. Ugyanis imádta a csokoládét. Sosem törölném le őket, s bárki, aki csak az óra felé közelít, annak előre jelzem, hogy „nem hozzányúlni”, s ha mégis, csak óvatosan! Ez is egy vasárnap délutáni látogatás alkalmával került hozzám…s ahogy hozzá méltó, természetesen könyvek előtt kapott helyet. Már egy éve ott álldogál, s hiába nem ketyeg, hiába nem zörög, mégis mosolyogni látom. Azt hiszem, nagyapámat...
Az ünnepek után - amolyan nem tudom, hova is rakjam címmel - egy kézműves, kerámia aljjal, és füllel ellátott kis fonott kosarat kaptam. Tetszett, hát, elfogadtam, pedig még fogalmam sem volt, mire fogom használni. Egy darabig a kisasztal sarkában ácsingózott szótalan, használatlan. Aztán, mikor Napocsnak állítottam össze a varrós dobozát, rájöttem, hogy valójában még nekem sincs olyanom. Így miután a magam orsókészletét is felhúztam a különböző színű cérnákkal, már meg is találtam a kosár funkcióját; cérnatartó kosárka lett belőle. Azóta belőle, vidám színekkel tekercselt cérnák kandikálnak ki, és mosolyra görbülnek száljaik, ha kinyitom őket.
Úgy két éve, de lehet, van már három is, kaptam egy nagyon szép, apró pöttyökkel hímzett, fehér batiszt anyagot. 1,40 volt a hossza és a szélessége. Az évek alatt mindig csak rakosgattam, nem találtam neki sem a megfelelő funkciót. Az év elején aztán rendszereztem az anyagaim, hogy lássam, mi van, és azokból mit lehet kihozni. Majd átlapoztam a régi BURDÁkat is. Így akadt meg a szemem azon a kis fehér batiszt tunikán, ami végül kikerekedett ebből a pettyes 1,40-ből.
Horgolni nem tudok. Illetve nem is biztos, hogy nem tudok, csak még nem próbáltam. Idő hiányában viszont arra a következtetésre jutottam, hogy egyelőre nem is szeretnék megtanulni, inkább igénybe veszem a jó kis Meskát, illetve a blogtársaimat. Így találtam rá Belindára is, aki szinte azonnal válaszolt kérésemre, és két nap múlva már kezembe is adta a gyönyörű, minta híján is éppen ugyanolyanra horgolt virágokat, melyek aztán felkerültek a ruha kivágására. A dolog érdekessége, hogy az anyag éppen elegendő volt, mintha már annak idején is tudta volna, mikor nagynéném keze ügyébe akadt, hogy márpedig ő egyszer az én tunikám alapja lesz.

Legjobban a betűzésekkel küzdöttem. Elhagytam a rég megszokott, hosszú gombostűs verziót, és berajzoltam inkább a hajtásokat az új illanó ceruzámmal. Aztán csak nem jött ki sehogy sem. Persze hamar kiderült, hogy elhúztam az egyik vonalat, így rosszul jelöltem be a következőt. Mondanom sem kell, visszatértem a jó öreg hosszú gombostűkhöz...
Azóta már eltelt néhány hét, és kaptam újabb dolgokat. Míg Kedvesem és Éccsapám egymást jól megértő férfi módjára a plafont festették, addig mi nőkhöz méltán cseverésztünk a díványon. Oké, hozzátartozik, hogy miután háromszor szóltunk, hogy ott kimaradt, amott meg csíkos, kizavartak minket a szobából. S miközben megvitattuk a hétköznapi dolgokat, nagynéném néha fel-felugrott, odarohant egy fiókhoz, egy szekrényhez, vagy éppen egy dobozhoz, és előhalászott valamit, valami régit, mégis valami újat: egy csodás féldrágaköves nyakéket, fagolyókból felsorakozó nyakláncot, gyűrűt, borostyánt, Kedvesemnek egy manót, és egy nagyon szép olasz, még új, bár már tíz éves fekete, csipkével szegélyezett selyem kombinét. Valahogy véletlenül pont olyat, melyet amúgy is venni szerettem volna a készülő csokibarna megkötős, és egy lágyan omló sötét, nyári ruhához.
Régebben mindig rászóltam, „elég már”, de aztán rájöttem, felesleges. Szeret adni. De azt még jobban szereti, ha látja, hogy amit ad, annak más számára is értéke van.
Előbb vagy utóbb, de úgy látszik, mindennek meglesz a lehető legjobb helye…

Ui.: még egy vasalás ráfér, mármint a ruhára, de megjegyzem, hogy a baba nyakában lógó gyöngysor is ilyen, kincset érő, nagynénis régiség... :)

Nesze Neked Terézanyu!

2011-05-01T07:00:00.001+02:00

Zsuzsát olvasva most már tudom, miért alakult ki nála a Terézanyuság. Legalább is a pszichológia szálait összefonva mindenképpen.
Valójában a magamén sosem gondolkodtam el. Mármint azon, hogy nálam miért alakult ki a feláldozás, a mindenkinek segíteni akarás, az „én majd erős leszek”, „én vagyok a megmentő, és én majd megmutatom neked, mi a helyes”, ápollak, kiszolgállak, betakarlak. Tudtam, hogy van bennem, hiszem magam is éveken, évtizedeken át küzdöttem ezzel. Egymás után követtem el a hülyeségeket, és még ebben jó apám sem tudott megállítani.
Benyeltem én mindent, akár a torkos borz, s kis naivan öleltem magamhoz még azt is, aki inkább már megölt, mintsem épített. Rendszerint tökéletes egyszerűséggel osztogattam szét a vagyonom olyanoknak, akiket aztán sosem láttam többet. Szóval, magam is Terézanya voltam. Voltam, mert már nem vagyok. Most már meghúzom a határt, tudom, meddig és miért. Tudok nemet mondani és azt is, hogy elég. Nem akarom már önmagam feláldozva mosolyogva odadobni, sem kínkeservvel kihúzni a másikat a szarból. Ehhez is idő kellett, de megtanultam. Ma már tudok elfogadni és élvezni kényelmesen, szépen, minden lekiismeretfurdalás nélkül azt, amit én kapok. Már képes vagyok arra, hogy elvárjak és ne gőzöljek be, csapkodjak, és kérjem ki magamnak, ha valaki helyettem akar valamit megoldani. Azt hiszem, ez a felismerés és lényegi átalakulás hozta meg nekem az áttörést.
Élvezem és sokkal jobb is így élni. Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, de sikerült kikeverednem abból a rengetegből. Nem tudom a pontos dátumát, nem is hiszem, hogy lehet egyik napról a másikra. Folyamat volt. Mint ahogy az is, ahogy belekeveredtem.
De valójában sosem gondolkodtam el rajta, miért?
Most már tudom. S ezt valamilyen szinten Zsuzsának köszönhetem. Zsuzsa képei, hozzám hasonló lépései és kíméletlen öniróniája világított rá, adta meg azt a lépést, mellyel feloldozást nyert egy olyan mély és ismeretlen súly, ami eddig bennem volt...

Anyák napja van. S én most Rád gondolok. Terád, aki már nem vagy itt közöttünk, s nem vagy velem. Hiányzol, s hiányoztál. Mindig is. Valami láthatatlan űr volt közöttünk, amit én nem tudtam betölteni. Te anya voltál, s hozzád mérten a legjobb, én tudom!
Ott voltál mellettem, fogtad a kezem, felneveltél, de mégis valahogy úgy érzem, iszonyú messze voltunk egymástól. Nem voltál anya típus. Élni szerettél és abban a világban élni, amit Te elképzeltél magadnak. Sosem vetettem a szemedre azt, amit Te az enyémre, hogy valójában nem is akartuk egymást. Sosem tudtam, féltékeny vagy-e, vagy haragszol rám valamiért?
Simulni akartam, de hiába erőlködöm, nem tudok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor szorosan öleltél, s én úgy bújtam hozzád, bele a karodba, hogy az nagyon jó volt. Nem emlékszem, hogy megsimogattad a fejem, pedig biztosan tetted. Arra sem, mikor női dolgokról beszélgettünk, mert valójában mikor nővé váltam, akkor voltál a legmesszebb tőlem. Azt akartam, hogy adj, hogy jó legyek a jóságodra. Nem sikerült. Meg akartam felelni önzőségednek, akaratodnak, örök fiatalságodnak.
Szeretni akartalak. Úgy, ahogy apámat szerettem, s szeretem. Ő engedte, Te valamiért nem.
S látod, az a pillanat sem jut eszembe, hogy gyűlöltek-e valaha emiatt. Mert sosem tettem. Csak akkor haragudtam Rád, mikor elmentél. Mikor a legszebb Karácsonyra készültem, s Neked a legkedvesebb ajándékod vettem. A mai napig ott van becsomagolva, az ágy alatt, egy dobozban. Az maradt és az emlék, hogy el kellett magyarázni egy alig hat éves gyermeknek, az anyukája nincs többé.
Tudom, hogy sokan bántottak. Azért, mert másokkal is ilyen voltál, mert ők máshogy nőttek fel, s Te nem akartál úgy élni, ők pedig nem értettek Téged. Nekem is időbe került. Van, hogy ma is szóba kerülnek "bűneid". Olyankor védelek. Mert nem akarom, hogy bántsanak Téged. Nincs miért. Anya voltál, úgy, ahogy Te tudtál lenni.
Szemlesütve választottuk ki szemfedődet és hányingerrel hallgattam a hangot is, mely a koporsód fedelén koppant, mikor rászórták az első maréknyi földet.
Még akkor sem tudtam, hogyan kezeljelek. Pedig már nem tudtunk szót váltani egymással. Nekem nem lehettek kérdéseim, neked pedig válaszaid nem. Ma már feltenném őket. Mert tudom, mit és hogyan kérdeznék...
De a néma csend, ami itt maradt, ami bennem maradt, mégsem szomorú fájdalom. Mert szerettelek. Úgy, ahogy voltál. Hibáiddal, vétkeiddel együtt, még akkor is, ha jobban akartalak volna szeretni. Szerettelek és Te is szerettél. A magad módján.
Már tudom. Neked akartam megfelelni, s egész életemben eddig mégis azon küzdöttem, ne olyan legyek, mint Te voltál. Mindazt az anyaságot, melyet Tőled akartam megkapni, igen, másoknak adtam oda. Fiúknak, legényeknek, férfiaknak. De már nem akarok anya lenni. Egy férfi fojtó, feláldozó anyja nem! Egy gyermeké szeretnék majd, s azt hiszem, csak megköszönni tartozom, hogy mégis, mindezek ellenére úgy hiszem, úgy érzem, megtanultam anyának lenni. Olyan anyának, aki általad lehetett, belőled tanulhatott, de egészen máshogy virágzik majd! Köszönöm Neked!

Dobozolás

2011-04-29T08:00:00.007+02:00

A cégnél, ahol dolgozom, rendszerint, azaz mindig én megyek ki az ebédért.
Eleinte szólni kellett, most már tudják, mikor lépek. Hozzászoktak, hogy nem könyörgök senkinek. Virág megy és jön. Aki időben becsekkol, az eszik. Aki nem, az éhezik. No, jó, azért annyira szőrős szívű nem vagyok, szoktam kérdezni. Általában egy jó nagy kiáltással: Ebéd? Erre már mozdulnak. Sőt, már vannak olyan rendesek, hogy szépen sorba is rakják a dobozokat. Kiszámolt összeggel, cetlivel, szépen felírva, kinek, mit. Szegény Timkó, a pult mögül ilyenkor kis sem lát...csak a jó öreg, most éppen nem nyikorgó fax leselkedik.
De hát, ez van, ilyen egy hétköznap, úgy fél tizenegy felé nálunk az emeleten.
Tóték, csak műanyagosan :)))

És ilyen egy meglepi doboz nekem, Kedvesemtől a kupac alján :)))
Lehet egy ilyen dobozban érkező palacsintának ellenállni?

Tavaszelő tavaszoló

2011-04-28T08:00:00.002+02:00

Idén is meglátgattuk Orfűt, hogy begyűjtsük a megszokott medvehagyma kupacot.
Oké, inkább medvehagyma zsákokat. Vagy két óra hosszan szedtük a szinte gyeppé zöldült avarban ki így, ki úgy. Gábor inkább a kényelmesebb és gyorsabb verziót választotta, vagyis kesztyűjében hatalmas csokrokban tépte a fűszernövényt, zöldet. Én szöszmötöltem, mert inkább a zsenge hajtásokat kerestem megbújva a nagyobb levelek alatt.
Még kissé nedvesek voltak a reggeli harmattól, s ahogy letéptük őket, valahogy a zamatával, illatával keveredve olyan volt, akár egy hatalmas fokhagyma mező.
Még nem virágzott el, még friss volt, még magában is csípő.
Az út szélén nagy ládákban álltak a zöldek, melyek szépen teherautókra kerültek, hogy aztán a boltokba rohanjanak lapulni.
Mi úgy döntöttünk, nem a piacon vesszük meg, nem a boltban, hanem magunk gyűjtjük be. Egyrészt magunknak, barátoknak, másrészt pedig éttermeknek. A mostani étlapra már fel is került, s mi pedig hírét adtuk a nagy eseménynek.
Hazafelé még Éccsapának is bedobtunk egy jó csokorral. Ő még csak hallott, olvasott nálam róla, de sosem kóstolta. Akkor tudta csak meg, hogy valójában nem a gyökerét esszük, ami újhagyma kezdeményre hasonlít, hanem bizony a szép, zöld levelét. Kicsit még sétáltunk, meglátogattunk a "kilátónkat", fényképeztünk, aztán újra kocsiba ültünk.
Bevallom, mire hazaértünk, már nem álltunk neki hagymalevest csinálni, úgy kifáradtunk. Így csak amolyan hidegtálra futotta, melyen a tejföllel, medvehagyma nyesedékkel kikevert juhtúró mellett jól mutatott a fehér, medvehagymás, istenien finom házi kecskesajt, a piros, üde, apró szemű paradicsom, és a leveles, frissen mosott medvehagyma.
Jól teleettük magunkat, és már aludtunk is.

Előttem csak a frissen kattintott tavaszi virágszínek ugráltak, melyek körül medvehagyma-levelek jártak kézen fogva medvetáncot…

Anyaság

2011-04-26T10:36:00.005+02:00

Egy ismerősöm már jó ideje, évek óta amolyan bébiszitter. Itt, Magyarországon.
Egy olyan családnál, akik üzletemberek. Folyton jönnek-mennek, sok a munka, és a tenni való.
Először csak átgurult hozzájuk, aztán már rendszeresen, egész napos munkát kapott, s most már külön autót is, hogy bárhova, bármikor. A jövő héten Egyiptomba is elviszik, hogy tudjon vigyázni a gyermekre. Arra a kicsire, aki lassan öt éves lesz, és előfordul, hogy a bébiszittert hívja anyunak…
- És a szülők mikor vannak a gyermekkel? – kérdeztem elképedve.
- Hát, éjjel – felelte a fiatal lány.
Elborzadtam. Pedig annak idején, még főiskolás éveim alatt magam is vállaltam munkát, pont ilyet. És egy ugyanilyen családnál, ahol a végén már rám jobban hallgatott a kislány, mint a szüleire, és velem többet is találkozott. Pedig az első estén, mikor vigyáznom kellett rá, ordított, toporzékolt, hogy nem akar velem maradni, csak anyuval, és apuval. Egy kemény órámba telt, mire sikerült a figyelmét elvennem, de harmadnap, mikor újra együtt töltöttük az estét, már várt. Aztán eljöttem, vagy inkább el kellett jönnöm, mert az anyuka nem tudta elviselni, hogy hozzám bújuk a csemete, és hozzá nem, hogy velem szót ért, vele pedig nem. S mikor először azt mondta „anya” helyett az anyának, hogy Klári, végképp kiborult a bili. Megértettem, bár tudtam, nem az én hibám, hogy a gyermek „elfelejtette” az anyját... Eljöttem.
Nem tudom, mi van azóta Enikővel, nem találkozhattam vele többet. Csak a könnyeire emlékszem, azokra a krokodilokra, melyeket akkor hullatott, mikor kiléptem az ajtón. A hisztire, arra, hogy erején felül kapaszkodott a korlátba, mely a bejárat előtt lépcsőnél feszült, hogy nem akar bemenni, nem akarja becsukni az ajtót és nem akar ott lenni. Huszonévesen darabokra szakadt a szívem.
Még nem vagyok anya. Tudom, milyen és mekkora felelősség a szülőség, s valahogy korábban sosem kerített annyira hatalmába a dolog, hogy bárkinek szüljek. Tudtam, nem magamnak szeretném, hanem nekünk. Nem azért, mert a társadalmi nyomás elvárja, nem azért, mert muszáj, vagy hogy pótoljon valamit, hogy kitöltsön egy űrt, hanem a boldogság érzése miatt, ami mindkettőnket egyszerre kerít hatalmába. Erre az érzésre vártam, s most itt van.
Még nem vagyok anya, de pontosan tudom, hogy a szülői, anyai szeretetet és törődést nem lehet kiváltani méregdrága holmikkal és ajándékokkal, játékokkal és ígéretekkel, ahogy sokan teszik. Meg lehet próbálni, de nem éri meg. Nem a rájuk fordított pénz, hanem az elvesztegetett közös élmények miatt kerülne túl sokba.
Megértem, hogy sok a munka, hogy az üzlettel törődni kell. Megértem, hogy az élet hajsza, és nagy úr a pénz. Hogy kevés a napi 24 óra, hogy magunkra is alig marad belőle. Saját példámból tudom, hiszen a napi kilenc óra munka mellett még két üzletet is viszünk kedvesemmel, s még mindig tervezünk. Sokat dolgozunk, néha jól el is fáradunk, de tudom, pontosan tudom, ha itt lesz a csemeténk, semmi nem lehet fontosabb nála! Én vele szeretnék lenni! Látni, hogyan mozdul meg kicsi keze, hogyan formálódik mosolyra szája, s hogyan nevet ránk. Látni, hogyan teszi meg az első lépést, hallani, mit mondd ki először és élvezni minden együtt töltött nehéz és csodás pillanatát.
Az anyaságot csodálatos dolognak képzelem el, de ilyenkor mégis elborzadok, milyen szegényes és téves ez a világ. A környezetemben már nagyra nőtt felnőttek, és gyermekek is vannak, aki ilyen szülők hibáiba esve élnek. Elcsúsztak, betegek, s valahogy nem boldogok. Nincs értékrendjük, vagy ha van is, túlságosan elcsúszott. Érdekkapcsolatok fűzik őket egymáshoz, s kisebbségi érzésüket márkás holmikkal és a pénz hatalmával próbálják ellensúlyozni. Kitörnek, üvöltenek, fenyegetnek, ha éppen nem úgy történnek a dolgok, ahogy ők szeretnék. Másban a hibát egyfolytában megtalálják, de saját tükrükbe sosem néznek. Nem értik, miért így, és miért nem úgy, s míg másnak egy hazai hotel túl gáz, nekik a messzi, fehér homokos is csak épp megfelel. Unatkoznak, a tévét bámulják naphosszat és nem tudják, milyen az irodalom, hogy Anna Karenina ki is volt valójában, sem azt, hogy Sopron miért a hűség városa. Szomorú.
Elborzadok, de aztán jön egy érv és másik példa, hogy milyen jó, hogy van máshogy is! Hogy én más példát láttam, más neveltetésben részesültem, s mások az értékeim. Olyankor már nem is aggódom, hogy elkövetem ezt a hibát, mert itt belül, a hasam tájékán érzem, minden még láthatatlan és érezhetetlen mozdulat is azt súgja, anya akarok lenni! Olyan anya, aki érti az anyaságot, kinek fontos gyermeke minden mozdulata, s kinek minden más, hatalom, pénz és érték egyszerűen értéktelenné válik.
Egy kínai bölcsesség szerint, ha azt akarjuk, hogy gyermekeinknek nyugodt élete legyen, akkor hagyni kell őket egy kicsit éhezni és fázni.
Nekem nem csak azt tanították, mi az a játék, hanem azt is, mi a munka. Nem csak a gyümölcsöt tanították meg leszedni, hanem azt is, milyen elültetni és kivárni azt. Nekem nem létrát tettek a fa alá, hanem azt mondták, mássz fel! S én másztam, mit számított a lehorzsolt térd, az újabb és újabb próbálkozás! Az volt a lényeg, hogy elértem, hogy fentről lábat lógatva ettem meg azt. Nekem máshogy segítettek. S azóta is azt vallom, bármilyen nehéz legyen bármi is, nekem akkor sem kell létra!
Hasonlóan szeretném én is. Én és Mi ketten. Nem pedig más kezébe adni. Akkor leszek nyugodt és boldog…

“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést, fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet. Példálózás helyett példát mutatnék. Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék. Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék. Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot. Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat. A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék. Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném. Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat. Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről és többet a szeretet hatalmáról.”

(Diane Loomans)

Szerelmetes dal

2011-04-05T16:45:00.003+02:00

Itt a tavasz. Úgy fodrozza a léget a szél, hogy belénk fújja minden porát. Nem is látok már. A por szétolvad szememben, hunyorgok. Az ég sötét és már kapkodva szedem lábaim, nehogy elérjen a nagy vihar. Borús és háborog a zaj, s miként lecsap, olyan átkozottul kemény, hogy beleremeg a félelem is. Mégis szeretem…nézni, ahogy háborog a víz, ahogy sötét lesz a kék, ahogy lassan földig érnek a gyenge fák. Ahogy a már kibuggyant levél fehérre vált, ahogy a lábak szaladnak és az esernyők szakadnak. Ahogy a fény elillan, ahogy csapkod a víz és bugyborékol a szomjas csatorna. Ahogy más lesz tőle a nap, a szag, az illat, a lég. Eső mosta tél, lég szárította tavasz. Féltem egykoron. Minden villámcsapás belém is hasított. De már más. Már itt vagy, már mellettem, velem. S lám a háború, a vihar, melyet nem csak a szél kavar, s nem csak ég csavar, mégsem fáj. Úgy állok az esőn, mint növő virág, akarva, erősen és tisztán. S míg mások rohannak, addig én mosolyogva állok, mert tudom, sietsz elém, vársz rám. Öleléssel beborítasz, megnyugtatsz és felmelegítesz. S akkor már együtt ázunk. Mosolygunk és nem számít az sem, hogy bőrigáztat a víz. Együtt a legnagyobb vihartól sem félünk. Együtt erősek vagyunk. A legerősebbek!

Őszi eső, bús zivatar,
borús eget felhő takar.

Merre megyen így a szívem,
hol keressem kedvesem?

Lábaidnak búvó nyomát,
hogy kutassam éjeken át?

Rám tekergő setét erdő
künn és itt bent szívemben.

Fák közében bagolymadár,
rikoltása hozzám talál.

Híred hozza hangja felém,
szívemben csak te járkálsz.

Szél kavarta őszi levél
holdnak útján hozzád kísér,

erdőn túli tisztás szélén
egymagadban reám vársz.

Szerelmetes párom vagyol
hozzád futok, hozzám futol.

Szétrebbennek a fellegek,
holdnak fénye megérint.

Átkarolva hozzám simulsz,
vállaimra némán borulsz,

szép szemedből csillag fénye
két szememre csodát hint.

Elrebegjük, ki mint szeret;
Te éngemet, én tégedet.

Ajkainkon csóknak íze,
forró tűz a nyomában.

Szívünk kacag, szemünk nevet,
belénk búvik az ördög, lehet.

Te sem bánod, én sem bánom,
érzem, újra tavasz van.

(Nox)

Oui, jó dolog a malackodás!

2011-03-31T16:34:00.003+02:00

Két éve ajándék gyanánt kerestem a neten olyan igazi, nagy malacperselyt. Találtam kéket, pirosat, műanyagot, üveget, mintásat, mázasat, ormótlant és egészen aprót, de sehogy sem olyat, amilyet igazán szeretettem volna. Aztán jót nevettem, mikor épp a szülővárosomban leltem rá egy kedves kézműves kis családra, akik készítenek ezt, azt, többek között malacperselyt is, és pontosan olyat, amilyenre nekem szükségem lett volna! Külön szerencsém volt, hogy nem kellett leutaznom a perselyért, mivel éppen ők jöttek Pestre egy kézműves rendezvényre. Amikor felkerestem őket, először csak egyet vásároltam. De miután három lépést hátráltam, inkább visszafordultam, és vettem még kettőt. Úgy voltam vele, nagyon jó szolgálatot fog tenni az újonnan megjelent 200 Ft-osoknak.

Világéletemben imádtam utazni, és ez most sincs másként. Hajlamos vagyok inkább nem költeni, olcsóbb ruházatot vásárolni, vagy inkább varrni, és mivel már gyermekkorom óta takarékosságra neveltek, így nem okozott gondot sosem, hogy legyen miből utazni. Mikor magamnak is megvettem a perselyt, nagyon megtetszett a játékos ötlet; vagyis ha 200,- Ft-os érmék kapok vissza az üzletben, azt inkább a perselybe dobom, mintsem elköltöm.

Egy páran jól meg is fertőződtünk, mert utána nem győztem rendelni a perselyeket, hogy mindenki tömhesse a kis malacát. :)

Egymagam kezdtem gyűjteni, aztán csatlakozott Kedvesem is. Néha meg-megráztuk, aztán az idő múlásával, már csak emelgettük, és a végén le is mértük: 9,5 kg-ot nyomott a drága. Egy októberi nap végén, majd egy év után az első pénzérme bedobása után, mikor szétdolgoztuk magunkat csiszolással, festéssel, takarítással, amolyan jóleső érzésként le is vágtuk, illetve megfúrtuk szegényt.

Az érméket egy külön dobozba helyeztük, majd másnap a bankba vittük őket. A malacunk közel 180.000,- Ft-ot fialt. Persze a terv már megvolt, hogy hova. Kedvesem egyik nagy álma volt, hogy láthassa Párizst. Jómagam már voltam ott, igaz, csak amolyan két napos átutazóban, de tudtam, még annyi minden van ott, amit nem láttam, hogy nem volt kérdés, oda megyünk!

Hát, így vettük meg jó előre a repülőjegyeket, és foglaltuk le a szállást. Aztán már csak a várakozás volt hátra. Sokan mondták, barátok, kollégák, menjünk, ránk fér a pihenés, mi meg jót nevettünk, hogy végül nem is pihenni mentünk arra a négy napra, hanem lejárni a lábunkat. Mint két nyughatatlan, aki mindent látni akar, úgy jártuk az utakat, látnivalókat. De megérte! Rengeteg élménnyel, csodával és szép emlékkel lettünk újra gazdagabbak. Disneyland kimaradt, de már ott megbeszéltük, hogy visszatérünk, s azt már Kedvesem gyermekeivel szeretnénk megnézni, és megmutatni nekik azt a jónéhány csodát, amit odaépített a történelem. Amiket pedig mi láttunk, szép apránként megosztom Veletek is, amolyan lelkesítő gyanánt szánva mindenkinek, hogy oda (is) érdemes, és egyáltalán érdemes előre tervezni….ja, és természetesen malackodni! :)

Régi és új

2011-03-23T16:30:00.006+01:00

Amikor megkaptam az új varrógépem, a szegény régit egyszerűen félretoltam.
Napokig le sem lehetett rángatni az újról, annyira eltelített a sokszerűsége és tudása. A másik, régi visszakerült régi dobozába, abba, ami már 10 éve lelkesen tárolta azt, ha éppen nem értem rá.
Aztán jött egy kis csend. Ezer más dolog volt, mi lefoglalt – talán hamarosan ezekről is beszámolok -, s nem engedett rendesen időt a varrásnak. Az egyik ruha, ami valószínű már csak az őszt éri meg, még a varróbabán feszül. Talán még nem késő megcsinálni, de félek, ha így halad az idő, bizony már túl meleg lesz hordani. Így inkább a tavaszi modelleknek álltam neki. Hurrá, itt a tavasz, jöhetnek a szoknyák!!!
Szóval, ebben a csendben többször mentem el a régi mellett. Azon gondolkodtam, mi legyen vele? Először arra gondoltam, tartaléknak jó lesz, ha az újjal bármi is történne, de aztán rájöttem, felesleges, hiszen a réginek sem kellett tartalék gép, nem volt annak sem semmi baja. Aztán az is eszembe jutott, hogyan teszek jobban; ha hagyom senyvedni némán, dologtalanul a szekrény mélyén vagy éppen a polc tetején a dobozában, s így örök álomba szenderülni, vagy találok neki egy jobb helyet.
Mivel én is hülye lelkis vagyok, és meggyőződésem, hogy valahol neki is van belül egy a motorjában, így arra gondoltam, inkább ez utóbbi mellett döntök, vagyis találok neki egy új gazdát.
Eszembe jutott Napocs, akivel nap, mint nap amolyan 38/11-es módjára sok mozdulatot és gondolatot együtt követünk el, és az is, mikor tavaly tavasszal együtt varrtuk az első felsőjét. Neki van egy gépe, egy ősrégi, iszonyú nehéz darab, olyan, amilyenen még én is tanultam varrni, de már sokszor akad, és nem akarja azt, amit a gazdája. Eszembe jutott, hogy nemrég vett egy könyvet, amiből azt tanulhatja meg, hogyan készíthet szabásmintákat, hogyan szerkesztheti meg a ruhákat, és az, hogy mennyire áhítozott egy orsós varrókészlet után.
S nekem ezek az eszembe jutások éppen elegendő löketet adtak ahhoz, hogy rájöjjek, a megfelelő hely pontosan nála lesz!
Így egy gondos kitakarítás, és olajozás után szépen belehelyeztem régi dobozába, körbevontam színes, virágos csomagolóval, és elbúcsúztam tőle. Mellé került még egy általam összeállított varródoboz – megjegyzem, még nekem sincsen, de azt hiszem, beszerzek egyet :) -, olyan, amiben orsók is vannak, rájuk tekerve vagy 25 féle szín, olló, tűk, kréta, centi és természetesen a cérnák. És mivel Napocs imádja a csokoládét egy olyan varrókészlet is, ami természetesen csokoládéból van. S bár azt hiszem, ez utóbbival teljesen sikerült kitolnom Napoccsal, mert meg nem eszi az egyik gombot sem, de a nagy ölelés, és a kicsorduló könnycseppek bebizonyították, a régi kedves a lehető legjobb helyre került.
Hát, így lett a régiből valahogyan mégis új!

No coke, no heroin…

2011-03-04T14:25:00.003+01:00

Tegnap, mikor keményen tekertünk a csajokkal, az egyik kedvenc, régi slágerem szólt. Dr. Albantól a No coke.
Kedvet csinált az amúgy már fárasztó izzadással és kemény izommunkával megtűzdelt délutánnak. Aztán valahogy már nem is éreztem a pedál nyomását, a karom fáradását és azt sem, hogy alig bírom a 80. percet ebben a nehéz ellenállásban.
Judit jutott eszembe, az a lány, aki annak idején 21 volt, de legalább 30-nak nézett ki. Neki is egyik kedvenc száma volt ez, de egészen más miatt…
Annakidején vele készítettem egy amolyan főiskolai tanulmányt. Szinte egyidősek voltunk, mégis hatalmas szakadékok tátongtak közöttünk.
Az érettségit le sem tette, az mondta „minek erre a kis időre?”. Pedig nem volt hülye. Egyáltalán nem. Néha egyszerűen lenyűgözött a történelmi tudásával. Az irodalmat pedig egyenesen imádta. A versek voltak a mindene! Versmondó akart lenni és írónő. Kissé vulgáris volt, néha egészen keményen, de volt, hogy azt hittem, a korábbi mind csak színjáték, mert ha tiszta volt, s olyankor, ha fáradt is, de egészen más. Elesett, akin érződött a magány és a létezés félelme. Olyankor sírt is, és szabályosan utálta önmagát. Olyankor meg lehetett érinteni.
Három hónapig találkoztunk. Aztán egy kései nyári napon nem jött el a meki elé a megbeszélt időre. Másnap sem. Egy srác jött hozzám oda a harmadik napon. Szakadt volt, borostás és ugyanolyan fehér volt az arca, mint a lányé: „Te vagy az a csaj, akivel beszélgetett a Judit, nem?” Néztem rá, s csak bólogatni tudtam. „Akkor ne keresd többé” – mondta, majd indulni készült. Utánakaptam: „De jól van, ugye?” Rám nézett. Szemei gyermekien csillogtak. Kékek voltak, de csak alig láttam a színt a szemében. Eltakarta a fakóság és a tág fekete pupillája. „Felvágta az ereit, hogy üzenetet hagyjon ennek a szemét világnak. Nem sikerült. Meghalt. És ez most rohadtul fáj.” Aztán még megszorította a kezem és elment.
Néztem a naplót a kezemben, és nem hittem el. Aztán bőgni kezdtem. És hazáig bőgtem, és még utána is, és még napokig. És ma is elszorul a torkom.
Nem tudom, hova temették, és azt sem, milyen néven. Mert a valódi nevét sosem árulta el. Az is lehet, nem is Juditnak hívták…

„Utálom magam, mert gyenge vagyok. Gyenge voltam mindig is... ha lett volna erőm, nem itt lennék. De nem vagyok semmi sem. A drogokért és a drogoktól élek. Néha úgy érzem, hogy ölni is képes lennék értük. …és nem tudom, ha be voltam lőve, valójában nem öltem e már... Lopni loptam. Ezt tudom. Ébredtem már elvonón, kijózanítón és cella mögött is. Néztek rám a hülye jelvényesek, és nem tudták mi van….én sem. (nevet) Azt sem tudtam, mi fáj jobban. Az, hogy nem kaphatom meg az adagom, vagy az, hogy senki vagyok. Ja, ahogy Attusunk is írta, mondhatnám én is: Nincsen apám, se anyám….mit tudom én hol vannak (rántja meg a vállát), lehet már nem is élnek. Lehet pont tőlük loptam a múltkor. Nem érdekel. Őket sem érdekeltem. …a rohadt életbe, még nevem sincsen. Nézd meg ezt! (mutatja a kártyáját, gyűrött, rongyos). Kovácsnak hívnak, pedig nem ez a nevem. Lopnom kellett ezt is, hogy ellássanak. Azt sem tudom, kitől vettem el. Nem is érdekel (legyint). Leszarom. Pedig ez sokat ér. Akár ötért is eladhatnám. Mégsem teszem, ez kell. (elgyűri a nadrágjába, hallgat) …röhögök a kis szarosokon, akik teknokollal szívatják magukat, pedig én is így kezdtem. Lehülyézem a sima tablettásokat, pedig én is nyeltem azokat a szarokat. Szerettem szétrágni őket. Gyorsabban hatottak. Ízeket? Nem érzek én olyat! (legyint) De most már nem nyelek ilyen szarságokat, mert nem tudok nyelni. Enni sem néha. Ha van is pénzem, nem arra költöm. Rohadt drága és semmi értelme. (rágyújt egy kurta csikkre) A kukából kiszedem a félbe hagyott hamburgert, a száradt krumplit vagy a félig penészes kenyeret. Kincs tud az lenni! (szív egy nagyot) meg ez is!…én csak lövöm magam, ha akad. És akkor jó, attól kurva jó….egy szart jó! Ugyanolyan szar akkor is, csak azt hiszem, hogy jobb. Röhejes nem? (nevet) És mégis képtelen vagyok ebből az egészből kiszállni. Mert gyenge vagyok. Kurva gyenge. És azt üzenem azoknak az okosfejű jómóduaknak, hogy akár szedik, akár lövik, ők ugyanolyan senkik mint én. Nullák. …állhat mögöttük gazdag apuka, vagy bank, valójában senki sincs mellettük. Ugyanolyan árvák, mint én! (hallgat sokáig) …és azoknak, akiknek ezt az egészet írogatod, meg azt, hogy sose! (kiabál), soha a büdös, rohadt életben, mert nincs visszaút... (nyel egyet és sír, nincsenek könnyei) ….én két dolgot várok. A lövést vagy a halált. Nincs más út. S ha lenne egy akkora nagy bazi tábla, ami betölti az egész kurva eget, tudod, mit csinálnék? Én ráírnám akár a véremmel is, az utolsó cseppel, míg meg nem döglök, ha kell, hogy NO COKE, NO HEROIN! Ezt tenném! (sír)”

Címkézett szabóbaba

2011-02-25T07:25:00.005+01:00

Hosszú évekig ábrándoztam egy szabóbabáról.
Egy igaziról, szépről, de mégis egyszerűről, olyanról, mellyel könnyebben varrhatom meg mondjuk a kiszakókat, kabátokat, blúzokat, ruhákat. Aztán valahogy mégis mindig elmaradt. Helyhiány, időhiány, vagy éppen egy másik tevékenység, ami végül kiszorította ezt a tervet.
Most, hogy újra nekiindul a tavasz, és egy sokkal jobb gép is van mellettem, úgy döntöttem, előveszem a sok-sok évekkel ezelőtti ábrándjaimat, és ha már oly sok más is megvalósult az elmúlt időben az álmokból, miért ne váltsam valóra ezt is?
Hát, íme. A csomag megérkezett. :) Egyszerű, kéthuzatos, kalaptartós, háromlábú szabóbaba, ami az enyém, csak az enyém, és arra hivatott, hogy közös barátságunkból szebbnél szebb darabok szülessenek! Valójában el sem tudom mondani az örömöm! Azt hiszem, csak Gábor tudja, aki látja rajtam a lelkesedést és tudja, milyen sokat is jelent nekem (na, jó, azért vannak még páran) :)

A külön szép az egészben még az, hogy sikerült egy olyan babára rátalálnom, ami az én méreteimhez igazodik. Mondhatnánk úgy is, egyedi. :)
És megérkezett hozzá még valami. Az pedig az a kis csomag, amiben benne feküdtek az én kis, egyedi névjelzéssel ellátott címkéim. Ezeket egy kedves blogtársam ajánlása után rendeltem, egyenesen Ausztriából. Nevetséges volt számomra, hogy még a postaköltséggel együtt is klasszisokkal olcsóbb volt, mintha idehaza csináltattam volna...
Most már indulhat a ruhagyártás. Anyagban nincs hiányom, ugyanis rossz tulajdonságom, ha anyagboltban járok, és meglátok valami szépet, akkor megveszem. Így neki is állhatok a tavaszi holmiknak. Ráadásul ehhez még nagyobb kedvet kaptam a BURDA új, márciusi számától, mely tele van jobbnál-jobb ötletekkel. Csodás kis kabátok, elegáns, sportos nadrágok, könnyű, variálható darabok, és újabb babaholmik…

Helyhiány ide vagy oda, a sarokban, az egyik imádott könyvespolc előtt, mégis csak jól mutat a kis virágos (nevet még nem találtam neki, bár kaptam egy nagyon jó ötletet...de hát, ez még sem egy woodoo baba :)), s valahogy cseppet sem fáj a fogam az ára miatt. Tény, hogy nem olcsó, de azt hiszem, kivártam a megfelelő időt, megdolgoztam érte, és nem is baj, ha az ember ért a bevallásokhoz és elég gyors. Így nem kell a pénzügyre várnia a papírok miatt, és az adójóváírás is sokkal hamarabb megérkezik…

A csomag

2011-02-22T07:33:00.001+01:00

Drága Ágnes, Kedves! :))

Nem is tudom, hol kezdjem...Talán ott, hogy köszönöm, nagyon köszönöm!

Napok óta a kezemben volt az értesítő, amit hét elején a postás a ládikámba csúsztatott. S mivel csomagot kaptam, így a világ végére kellett volna kimennem. Nem tudtam, honnan jött, és mi, csak azt láttam, hogy VIP küldemény. Aztán napokig próbáltam felcsörögni a hivatalt, hogy mégis árulják el legalább, honnan. A múltkor ugyanis úgy jártam, hogy egy kedves jóakaróm NewYorkból küldetett nekem csomagot, mintha rendeltem volna valamit a neten keresztül. Kicsit össze is kaptam szegény futárral, hogy nem vagyok hajlandó kifizetni egy olyan dolgot (nem is kevés összeget), amit meg sem rendeltem. Megértette :) szóval, tudni akartam, hogy vajon honnan, és mi ez. Azt hittem, megint valami szivatás.

Aztán, mikor végre tegnap este oda tudtam menni a postára, valahogy már éreztem, hogy Tőled :)) Nem tudom, miért. Talán, mert már régen hallottam felőled, mert régen olvastalak, vagy mert egyszerűen közelebb éreztem a lényed hozzám.

Amikor fülig érő szájjal átvettem a dobozt az idős nénitől, tekintetével megsimogatta a vállam és azt mondta mosolyogva: Akkor ezek szerint örömet okoztunk...

Igen, hatalmasat! mondtam nevetve és kifordultam a postáról. Épp színházba igyekeztünk, de nem bírtam magammal. Hogy én hazáig bírjam? Ki van zárva!!! Elkezdtem feltépni a csomagot. Gábor a volán mögül rám-rámsandítva jókat kacarászott, hogy nem tudom kinyitni. Először kulccsal próbáltam felszakítani a ragasztószalagot, majd egy ollóval, s közel tíz perces küzdelem után végre feltárult előttem a hétköznapi csoda!

Te voltál benne a dobozban. Te kipárnázva, borítékba zárva és összetekerve! A szívem csak dobogott és belül a könnyeket lüktette. Meghatódtam. Csak néztem a kislányos, édes betűidet, azokat, amiket nekem írtál.

Fura volt, hogy a nevemen szólítottál, hiszen ezt a nevet csak kevesen használják :) Kicsit zavarban is voltam, mert én azzal a párnával nem is akartam olyan nagy zubogást okozni a szívedben, csak küldeni szerettem volna egy kis csodát innen, a hazádból, s egy kicsit belőlem.

S most visszakaptam a szeretetet, a törődést, a türelmet! Köszönöm!

Köszönöm soraid, azokat, melyek nekem is kinyíltak! Szíved melegét, lelked hangját és mosolyod tükrét!

Egy kicsit még ülök fölöttük, egy kicsit még nézem őket. Így együtt. Mert valahogy azt látom, kettőnk között megbújsz Te is. Onnan a messzi távolból ránk mosolyogsz és tele szívvel Te is olyan boldog vagy, mint mi!

Most már mindig várunk Téged!

Ölellek szeretettel, puszillak ezerszer!!

KisVirág

Tavaszváró Télölő

2011-02-21T17:00:00.001+01:00

Már régen érett a gondolat, hogy amolyan bolondosan, újra összeverődve, jelmezek mögé bújva megünnepeljük egymást, a barátságokat, és nem utolsó sorban elzavarjuk innen ezt a fránya telet. Mert sehogy sem akar jönni a tavasz, az az amúgy is bolondos, kesze-kusza szellős, záporokkal megtűzdelt nyárelő. Pedig várjuk. S vártuk is, szombaton.

Kis csapatunk, ha betegségek miatt hiányosan is, de összegyűlt, s elmondhatom a "kötelező" jelmez senkinek sem okozott gondot. Zsolt DJ nyomta, mi meg roptuk. Bemelegítőnek jól jött a mézes-édes, és hozzá a jól ismert pálinka dal. Mellé sült a házilag gyúrt és sütött pizza, valamint a töki pompos. Volt evés-ivás, jelmezverseny, amit végül az olyan harapnivaló TúróRudi nyert meg, és a sok "állatság" mellett töménytelen tánc a parketten...illetve kövön.

Azt a jó kis Tescós sztorit, hogy elsőnek a Túrórudi egy zacskó rudiért, utána Cleo egy üveg Ceasar konyakért, majd az MiniEgér egy kocka sajtért, után a pingvinek, hogy mindent leverjenek, és végül a Magdi anyus, hogy takarítson, majd legközelebb... :)

Kicsi gesztenyék

2011-02-11T14:50:00.001+01:00

Azon a napon hullt a hó.
Könnyű pelyhei alatt nevetett a levegő, s még csintalan játszott is velük, nehogy hamar földre hulljanak. Tavasznak kellett volna érkeznie, de a kései nyár után megkésett a tél is.
Bent a szobában kongott a csend, mégsem hallottam, mikor egy autó beállt az ablak alá. Megnyomtad a csengőt, és csak annyit mondtál, „hoztam neked valamit”.
Leviharzottam, s Te egy kis fehér csomagot nyomtál a kezembe. Apró volt, s Te mentegetőztél, hogy már kihűlt. Aztán addig beszélgettünk, hogy mire felértem, már teljesen hideg volt. Kibontottam a kis csomagot, és megláttam a benne lapuló négy kicsit gesztenyét. Egymással szemben sorakoztak, tetejük bevágva, ahol a barna kemény burok alól vidáman kandikált ki a fehér hús.
Felhívtál, hogy elmondd, Te sütötted, és arról kérdeztél, hogyan ízlett.
„Nem ettem meg” válaszoltam, „de elteszem, s majd egyszer visszakapod őket”.
Csak nevettél, de nem értetted. Talán nem is hitted. Visszacsomagoltam és becsúsztattam a fiók sarkába. Néha, ha kihúztam azt a fiókot, mosolyogtam egy jót.

Aztán jött a nyár, az ősz, s mikor a boltban már együtt vettük a gesztenyéket, megkérdezted, emlékszem-e? Én csak bólogattam, s odaböktem: „Megvannak még. Nem hiszed?” s Te csak hangosan nevettél egyet, mert legbelül bíztál, de valahogy mégsem hitted, hogy valóban így lesz.
Hát, így lett.
Most pedig visszakapod őket, úgy, ahogy adtad, mégis kicsit másképp. Mert azt szeretném, hogy együtt őrizzük tovább. Viaszba zárva, átlátszó üvegben őrizze az egykori emléket, mikor a tavasz rügyei helyett még a tél éltette pelyheit, s mikor azon a szép napon gesztenye szemeiddel rám találtál.

Díj-tartozás

2011-02-03T18:51:00.006+01:00

Az elmúlt pár napban kaptam három díjat.

Ahogy Karesz sem, úgy én sem mentegetőzöm, egyszerűen most jutottam oda, hogy megköszönjem minden kedvesnek, aki gondolt rám, aki rám gondolt! Köszönöm! :)

Már korábban is kaptam díjakat, de ezzel valahogy meg úgy vagyok, mint Agnes, Kedves, vagyis, több okból kifolyólag nem szeretem tovább küldeni. Az egyik, hogy azt látom, így bizony sose lesz vége, és végül már mindenki mindenkit körbe fog díjazni, arról nem is beszélve, hogy másról sem szólhatunk, csak a díjakról. :) A másik pedig, hogy nem szeretnék kiszúrni azokkal a nagyon kedves blogolókkal sem, akik már átestek ezen tucatnyiszor. Ezért elnézést kérek!

Természetesen mindenkinek külön köszönöm, és nagyon jól esik!

Akik megtiszteltek:

Erzsébet, a lelkes támogató

E.agi, a foltoskodó

Karesz, az alternatíva

Ezért ki is teszem őket, mármint a díjakat, és hogy valamennyit még betartsak a szabályokból, elárulok magamról 7+3 dolgot:

1. Minden nap hadakozom az idővel, hogy miért nem ad magából többet.

2. Még mindig imádom Afrikát!

3. Tavaly végre kihúzhattam egy újabb vágyat a bakancslistámról.

4. Készül az új könyvem.

5. Lassan, de készülnek az új ruhák is.

6. Mindenem az Élet!

7. Szeretem a chipset és a kólát.

8. Kedvencem a barna, és az ősz.

9. Nehezen viselem az igazságtalanságot.

10. Hiszem, hogy mindig a jó győzedelmeskedik!

Azt hiszem, ennyi :)

Festmény a párnán

2011-01-31T16:00:00.002+01:00

Odakünn tavaszodott. Kint már csicseregtek a madarak, hozták a sok jó szót, a még több örömet. Én a kis konyhámban ücsörögtem, és próbáltam összeszedni magam. Túl voltam a x-edik kemón, és a kemó utáni x-edik napon. Túl voltam egy kiboruláson, mert nem értettem, miért vagyok olyan gyenge és elesett, hogy miért nem tudom megcsinálni azt, amit szeretnék, és miért kell másra szorítkoznom. Akkor már nem sírtam. Pedig rendszerint magányomban tettem. Noha túl sokszor nem is voltam magányos, hiszen oly sok barát és kedves ember vett már akkor is körül. Nem hagyták, hogy elsüllyedjek.
Amikor már túl voltam a mellékhatások nehezén, és már a munka nélkül, kollégák nélkül untam is magam, megírtam egy bejegyzést. Nem sokkal később jött rá egy levélke, a mail fiókomba. Ágnes volt az. Valahol Kanadában Ő is egy asztalkánál ült, és éppen rám gondolt. S azzal a gondolattal, azzal a pár sorral a kezét is kinyújtotta felém.
Felajánlotta, hogy beszélgessek vele. Sokat gondolkodtam rajta. De aztán mégsem kerestem meg. Ő tudja, hogy miért :) De akkor és azzal a gesztussal, és azzal a sok közössel, ami bennünk van, közelebb került hozzám.
Aztán jött a születésnapom, és drága Barátnőm, Krisztuka által újra közel került hozzám Ágnes. Ott volt velem, a tucatnyi barát között, a fülembe csiviteltek sorai, s úgy éreztem, ott áll mellettem. Láthatatlanul, de ott volt. Éreztem az illatát, a lágy zöld ruhájának suhogását, s a finom szellőt, ami Őt lengi körül. Elsírtam magam, nem tagadom. Fénykép is van róla, ugyancsak Krisztukának köszönhetően :)
Akkor azoknak a bloggereknek, akik így szóltak hozzám, egy külön kis posztban és egyenként köszöntem meg, hogy velem voltak. Mindenki mellé tűztem egy képet. Ágnes mellé Scheiber Hugó: Zöld ruhás nő bárban című képe került.
Aztán ez a kép egyre többször került elém. S mivel újra nekiálltam varrogatni, valahogy arra gondoltam, „összedobom” ezt a párnát, vagyis, hogy a festményből egy párnát alkotok. Nem volt vele különösebb célom, legfeljebb csak az, hogy ezzel a párnával örömet okozzak, mosolyt csaljak annak a valakinek az arcára, akinek sokat köszönhetek, akitől sokat kaptam, s aki mindmáig velem van szavaival, mondataival, érzéseivel, figyelmével és kedvességével.
Így szedtem össze kis maradékaim, gondolataim, s így alkottam meg ezt a kis párnát, ami jelentem, végre, majdnem két hét elteltével, de biztosan eljutott Ágneshez!
Csak vasárnap olvashattam levelét és két bejegyzését, melyben megköszönte nekem. Akkor azt írta, megsirattam. Pedig csak mosolyt szerettem volna csalni a két kis orcára, de ahogy azt illik, maradéktalanul visszakaptam azt, amit okoztam, vagyis hozzám írt sorain én is elsírtam magam. :)
Valahol mélyen egy közös „szövetség” van bennünk. Elmondhatatlan és megérhetetlen. Közös és baráti, olyan, melyet az ember őrizni szeretne egész életén át. S bízom, az élet, a sors lesz olyan kegyes hozzánk, hogy egyszer személyesen is megszoríthatom kezét, és megölelhetem úgy, ahogy Ő azt a párnát ölelte magához!

Útjaink

2011-01-26T07:34:00.004+01:00

Emlékszem, mikor ott ültél a kanapémon. Egyik lábfejed a másik combod alá gyűrted, könyököddel megtámaszkodtál a vaskos, de puha, kényelmes háttámla tetején, és kérdeztél. Én pedig meséltem Neked. Az idő nehezéről, arról, hogyan vészeltem át, és mennyire nem akartam, hogy lássák rajtam, beteg voltam. Sokan nem is látták. Ezt sikernek könyveltem el. Aztán arról, hogyan alakul az életem, s miként a kettőnk közöse. Hogy bármilyen nehéz, mégis minden nappal szebb, és olyan erős bennünk az összetartozás, hogy azt senki és semmi nem szakíthatja szét. Meséltem arról is, hogy mennyire más az élet, s milyen érezni azt, Társa van az embernek. Hogy ettől sokkal könnyebb, sokkal szebb és sokkal világosabb. Arról, hogy a régi emlékek már szépen nyugszanak szívemben, a viharok lecsendesültek, és amit magammal hoztam a régmúltból, akár egy jól megtanult lecke, belém égett. Hogy más az értékelés, és más ettől az egész. Olyan finom, közeli és érett. Felnőtt.
És akkor láttam, hogy elfordítod kis fejed, hogy a magad alá húzott lábad elmozdul, mintha menni készülnél. De maradtál. Mosolyogtál, mégis sírtál. Szemeidben megcsillant az a könny, amit magamból már annyiszor kifolyattam; a reménytelenségé, hogy Neked sosem lesz ilyen, hogy minden vágyad és akaratod kevés ahhoz, hogy elhitesse veled, mégis lehet.
Sosem fogom tudni megmagyarázni, miért, de a dolgok pillanatnyi állása miatt mégsem azt gondoltam, igazad van. Nem tudtam, mikor és azt sem, hogyan, de legbelül éreztem, egyszer el fog jönni mégis. S azt is, küzdeni kell érte. Elsősorban azzal, hogy hiszel benne. Ha legmélyen lemondasz róla, hiába is reménykedsz a felszínen, nem fog eljönni.
Eljött. Hosszú hónapok teltek el azóta a beszélgetés óta, és most már értesz engem is. Ismered az én vívódásaimat, harcaimat. Érted azt, amit korábban nem értettél. Tudod azt is, az igazi küzdelem csak most fog jönni.
Már nem kételkedsz. Már legfeljebb csak azt kérdezed meg tőlem, hogyan bírom még mindig? Erre is meg fogod tudni a választ. Lehet, hogy könnyebben, lehet, hogy nehezebben, de végig fogsz menni ugyanezen az úton, mert mindegyikőtöknek tág a múltja. S azt kitörölni nem lehet. Azt fel kell venni a hátatokra és elindulni a saját utatokon. És ha lesz benned elég erő, ha a szíved a másik szívével együtt él, akkor bírni fogod! Mert akkor Ti olyan erősek lesztek, hogy közös egységeteket senki, és semmi nem fogja tudni szétszakítani!

Az első túra

2011-01-20T07:35:00.001+01:00

Kis csapatunk összeszedte magát (oké, ez még a hétvégén volt, de egy kicsit el vagyok maradva, na), és megszervezte az idei első, sétálós túrát (köszönet Napocsnak).
No, jó, most még semmi extra, csak egy rövid másfélórás (szegény Attila úgy tudta, fél) séta az erdőben. Oda félig autóval, aztán busszal. Semmi sár, semmi erdő közepe, csak egy könnyed betonút.
Az első megálló a szentendrei buszmegálló volt, ahol egy forró kávé, és reggeli pékáru elfogyasztása után gyülekezett a társaság. Szerencsére a jókedv már akkor megvolt, pedig semmi bemelegítő ital. Buszra fel, aztán irány Dömör-kapu.

Meglehetősen érdekes, hogy egyes buszok milyen utakon járnak...szinte kietlen, romos házak mellett, olyan úton, ahol még gyalog is nyaktörős a közlekedés. Odaértünk :) Aztán belevágtuk magunkat az erdőt átvágó út megtételébe, egészen Pilisszentlászlóig, ahol reményeink szerint egy megterített asztalt várt minket.

Megáradt, hömpölygő patak, hatalmas, fákon tanyázó gombák, csivetlő madarak, és igazi erdő illat. Minket csak a szél rendezett meg kicsit, amúgy jól elvoltunk. Csípős volt és néha egészen fagyos, de nem adtuk fel. Séta közben jó kis csevegések, beszélgetések, repkedő poénok és hogy a kicsik se unatkozzanak, a maradék fagyos hóval focizás, egy beavatott bottal hokizás és azért néhol sárdagonya :) A fiatalság részéről egy darabig még ment az "ott vagyunk már?" kérdés, de aztán észrevétlenül elfelejtődött.

Útunk "egyik" végén azért csak elértünk oda, ahol valóban terített volt az asztal, azaz Pilisszentlászló tetején, egy kedves kis helyen leltük meg gyomrunk békéjét a Kisrigó étteremben. S mivel ezúttal nem magunk hoztuk az ételt, kénytelenek voltunk bevonulni a jó nagy téglával körülrakott kályha melege mellé és a kedves kis piros-fehér kockás terítőn elfogyasztani az istenien finom, bőséges, egyszerű, házias ebédünket. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a hely tele volt. Hihetetlen tömeg volt, mondjuk nem is csoda, mert valóban nagyon kellemes a hely. A felszolgálókról már nem is beszélve! Van humorérzékük, gyorsak és még az sem okozott problémát, hogy külön szerettünk volna fizetni. Az étterem tulajdonosa, egy amolyan télapó formabeli idős, kedves ember, aki közénk leülve viccelődött és bőszen türte hülyeségeinket. A majd kétórás kényelmes ebéd után természetesen nem maradhatott el a csoportkép sem, amiről ezúttal senki sem hiányzott. Egy kedves, éppen csapatunkat váltó másik kis csapat egyik tagja volt az, aki kiragadta a gépet a kezünkből és lekattintott minket. Szerencsénkre nem szaladt el vele... :) Útunk "másik" végén, most valahogy fordított rendben a korábbiakhoz képest, egy kiskocsma alig öt percnyi vendéglátását élveztük, egészen addig, míg lecsúszott az illatos mézes bodzapálinka. Na, jó, csak azoknak, akiket nem várt volán a szentendrei parkolóban. Már egészen sötét volt, mikor elváltunk, de megállapítottuk, hogy ezt a "félórás" sétát, Attilával az élen, máskor is szívesen bevállaljuk.

Na, ezért

2011-01-17T16:35:00.001+01:00

...vagyis ezekért a mosolyokért volt érdemes "összedobni" ezt a két takarót :)

Édesek voltak, mert ahogy kiterítettük a takarókat az ágyra, szinte egyszerre szaladtak neki, s huppantak bele, hogy beléjük burkolózzanak. És bátyómék szerint azóta sem múlt a lelkesedés. Oda vannak értük, nem adják senkinek és csak azokban hajlandóak aludni.

Tele vagyok mosollyal... :)

S bár a következő mű nem egy takaró lesz, de az is kimondottan valakinek szól, és hamarosan meg is érkezik, itt is, és ott is ;)

Folt a párnán

2011-01-12T07:10:00.001+01:00

Ezt a székpárnát, mondjuk úgy, rendelésre készítettem egy kisebb étterem részére, melyben a mediterrán hangulat uralkodik. Mivel mindegyik asztalt más kép díszít (ugyanis decoupage technikával csinálták), így az a terv, hogy a székeken is más-más párna legyen.

Uccu neki, megy az nekem! Virág amúgy is imádja az ilyen feladatokat!

Így csináltam egy mintát, ami így fest...öööö, illetve varr:

A gardrób legtetejéről rángattam le a dobozomat, melyben benne lapul minden felhasználható rongydarabom. Megpróbáltam felhasználni az otthon található kis maradékaimat, de mivel rendelkezem (nem is kevés) mediterrán szalvétával, így gyorsban beszereztem egy tesztilragasztót is. Azzal szeretném majd kombinálni a többit, hogy legyen levendulás, olívabogyós, narancsos és napraforgós is. Egyelőre most egy hajósra tellett, ami kizárólagos varrással, tűzéssel készült. Na, ná, hogy kormánykerék is van rajta! Lehet, nem annyira pontos a körvonal, de szabadszem után mentem...

Külön imádtam, hogy a hullámokat egyszerűen, egy hímzésmintával tudtam pótolni, így nem kellett órákig vesződnöm velük. Ettől olyan kis vidámmá vált. Bár lehet, jobb lett volna elővenni a maradék többszínű cérnámat, az még érdekesebbé tette volna, de azt hiszem, nem bontom vissza...

És a ferdepánt...hát, igen, így már sokkal könnyebb (mármint a kütyüvel). Azokat használtam fel kötőnek. És megörökítettem azt is, milyen egyszerű, hogy nem kell már csomóznom az elkötések végett. Hatalmas segítség a gépen az oda-vissza varrás. Már imádok elkötni :)

Kipróbáltam minden új öltést a gépen. Most kánaán van, vagyis a bőség zavara. Jó lett volna "igazi" quilt öltésekkel tűzni, de majd legközelebb (mert az is van a programok között). Mivel a gépen csak fordított pelenkaöltés van, így most nem időztem azzal, majd belejövök egyszer. S bár ezért a minták rögzítésére maradt a sima cikk-cakk öltés, azért úgy vélem, elmondhatom, a kényelem behajózott! :)

Ui.: és közben megjött az infó, hogy a hajó megérkezett, és kérik a következőket :))

Mosódió, meg a többiek

2011-01-07T14:40:00.001+01:00

Jó múltkor a bátyóméknál voltam. Ők színházba igyekeztek, én pedig elvállaltam a gyermekfelügyeletet. Az utolsó pillanatra maradt az éppen lejárt mosógépből való kiteregetés. Segítettem leszedni a tiszta, száradt ruhákat, és kiteregetni a vizes, frissen mosottakat. A kis ruhák, de még a felnőtt farmerek is iszonyatosan puhák voltak. Egészen más volt a tapintásuk, mint a megszokott öblítőseké.
- Milyen mosószert használtok? – kérdeztem Sanchót, bátyámat.
- Nem használunk mosószert – mondta oda kurtán, én meg néztem hülyén, hogy akkor nem értem – Mosódiót használunk – közölte, majd egy kisebb turkálás után kezembe adott pár szem számomra még ismeretlen, inkább tört mogyoróhoz hasonlító barna gombócot, és egy pamutzsákot – Ebből teszünk a dobba hat-hét szemet, és ennyi.
- Ennyi? Semmi vegyszer, semmi adalék?
- Semmi. Legfeljebb egy kis mosószóda, a fehér ruhákhoz.
Néztem egy darabig azokat az izéket, s nem értettem. Akkor még csak hallani sem hallottam ezekről a diókról, s kissé hitetlenkedve fogadtam, hogyan képesek tisztává varázsolni a ruhákat ezek a bogyók úgy, hogy még ráadásul többször is fel lehet őket használni?
Egy pár hétig csak forgattam magamban az ötletet, hogy csak ki kellene próbálni. Valójában semmi bajom a mosószerekkel, legfeljebb annyi, hogy a port utálom, mert a sötét ruhákban benne maradt, hiába csináltam még egy öblítést. A folyékony ebből a szempontból jobbnak bizonyult, de sokszor már öblítőt sem használtam, mert annyira erős volt az illatuk, hogy még két öblítés után is érezni lehetett. Előfordult, hogy a téli, hidegebb időszakban, mivel csak a lakásban tudtam kiteregetni, lassabban száradt, főleg, amíg nem ment a fűtés, és némelyik vastagabb anyagnak egészen fura szaga lett.
Ezt elégeltem meg, és úgy döntöttem, belevetem magam az ismeretlenbe.
Ma már mosódiót használok én is, illetve a mosódió kivonatot. A fehér ruhákhoz két evőkanálnyi mosószódát is teszek, s ha folt kerül terítőre, zoknira vagy pólóra, rájuk egy kis epeszappan kivonatot fújok. Tudom, ez utóbbi kissé drasztikusan hangzik (mármint a neve), de eszméletlen hatást lehet vele elérni! Arról nem is beszélve, hogy nincs benne semmi ártó vegyszer. Egy elbomló anyagról van szó, ami semmi kárt nem okoz sem a környezetnek, sem pedig az egészségnek. S ha illatozni is szeretnék, márpedig igen, akkor egyszerűen a mosóparfümből teszek tíz cseppet, és kész.
Az egész mosási ceremónia természetesebb és jóval olcsóbb is.
Az első csomagot októberben rendeltem. Abban 1,5 liter mosódió, 100 ml mosóparfüm, 500g mosószóda, és 250 ml epeszappan volt. A mosódióból még mindig van, legalább 6 mosásnyi. Egy héten legalább háromszor mosok, de volt, hogy hozzáadódott még egy mosás. Az okos flakon azt mondja, hogy kb. 30 mosásra elegendő, de szerintem, jóval többre. Számításaim szerint, eddig vagy 50 mosást követtem el, de még mindig van belőle, így a folyékonnyal kb. 45 Ft egy mosás. Mivel a mosószódát gyakrabban használtam, s nem csak a fehérhez, így az hamarabb elfogyott. Most 1kg kiszerelést vettem. Az epeszappannal sem spóroltam, bőven lenne még, ha nem viszem túlzásba. A parfümnek pedig még a fele sem hiányzik, pedig van, hogy többet adagoltam, mint 10 csepp. Most egy másik fajtát rendeltem, legalább azt is kipróbálom. Finom, tavaszi illatos.
Ha magát a mosódiós, terméses mosást nézem, valószínű jóval kedvezőbb, hiszen a mosódiókat a zsákban kiszárítva még három-négy alkalommal is fel lehet használni (kiszámoltam, kb. egy mosás 26 Ft).
Nyilván van, aki hitetlenkedve fogadja, vagy elképed, mint annak idején én is. DE, higgyétek el, tapasztalat, hogy a ruhák sokkal finomabbak, a foltok kijönnek előáztatás és dörzsölés nélkül is, arról nem is beszélve, hogy a régen fehér felsők ismét fehérekké váltak, amit imádok (még jó, hogy nem dobtam ki őket!).
S hogy mindez miért történik? Itt olvashattok róla, és ajánlom is Kata boltját, aki gyorsan, pontosan szállít, és valóban jó minőséget ad!
Azóta nem is használom a sima mosószert. S már tudom azt is, ha néha két öblítés után is túl illatos volt a ruha, vagy túlságosan, szinte csúszósan puha, az nem azért volt, mert a szálak szépen kitisztultak, hanem mert éppen NEM került ki a szálak közül az öblítő, a mosószer és a vízkő…és a többi káros anyagról nem is beszélek…

Jó mosást! :)

Nem is annyira - első lépések

2011-01-06T08:01:00.004+01:00

Nincs mese, az ünnepeknek vége, és ha lassan is – nagyon lassan, na – de közeleg a tavasz. Nálam pedig ez azt jelenti, hogy igyekszem kissé megújítani a ruhatáram. Ez nálam nem abból áll, hogy rohanok az üzletekbe és azt lesem, mit és mennyiért vehetek, hanem inkább a Burda újságjaimat csapom fel, vagy éppen az újat, és ott keresgélek a számomra kedvező darabok között.
Előre leszögezem, hogy nem tanultam varrni (már csak azért is, mert nem biztos, hogy minden sikerülni fog :) ). Minden tudományom, és főleg az alapismereteimet imádott nagymamámtól tanultam, illetve lestem el, aki varrónő volt. Sosem feledem az első felsőmet, amit még tizenévesen varrtam egy régi orosz varrógépen, és anyum, aki a munkából érkezett haza, nem akarta elhinni, hogy azt én állítottam össze. Meg kellett neki mutatnom a megtervezett, megrajzolt és kiszabott sablonokat, hogy komolyan vegyen. Pedig még annyira analfabéta is voltam, hogy illanó toll, és szabókréta hiányában halványkék filctollal jelölgettem be a tűzéseket egy fehér anyagon!!!
Na, ma már ennél jóval okosabb vagyok, és ilyen hülyeséget nem csinálok! De azóta már túl vagyok tucatnyi szoknyán, még több nadrágon, ruhán és ünnepi öltözéken.
Valahogy nekem a varrás olyan, akár az olvasás, a főzés, vagy éppen más kreatív tevékenység. Tökéletesen bele tudok merülni, akár napokra is, és olyankor a környezetem jobban teszi, ha támogatva nem szól hozzám, hanem szépen hagyja, hadd bontakozzak ki, vagy éppen kapjak idegösszeomlást, ha nem sikerül valami. Ilyenkor akkor cselekszenek helyesen, ha ugyancsak támogatva összesöpörnek :) Szerencsére ma már aránylag kevés kidobni való akad. Ma már jót nevetek azon a nadrágon, amit kapkodva, kifordítva varrtam össze, s miután sikerült, a szatén anyagát egy forró vasalóval másodpercek töredéke alatt tettem tönkre, vagy azon a ruhán, amibe ugyancsak sietségemben az utolsó pillanatban vágtam bele menthetetlenül. Vagy az első óriástakaróm, amit Tesókámék kaptak nászajándékba. Ott már a végén szabályosan fel akartam gyújtani az egészet, annyira elegem volt, hogy folyton kicsúszik a talp alól az anyag.
Azt hiszem, ma már ezzel a problémával sem kell számolnom, ugyanis az idei Jézuska annyira aranyos volt és jó hozzám, hogy megajándékozott egy szuper varrógéppel. Varr előre és hátra, automatán vágja el a szálat, tűt fűz be, hímez – még az is lehet, hámoz is – kéttucatnyi öltésmintát produkál, automatán készíti a gomblyukat – akinek még ilyen nincs, az pontosan tudja, miért olyan nagy dolog –, és többek között a talpnyomás is beállítható! Hurrá, jöhetnek a finom, csúszós anyagok, a selyem, a muszlin és mi egyéb!
S hogy magamhoz és a ruháimhoz még jobb legyek, beszereztem jó pár dolgot, ami megkönnyíti a munkámat.
Először is, évekig magam csináltam a ferdepántokat ruhához, takaróhoz, papucshoz, táskához. Közben rengetegszer elszúrtam, összeégettem a kezem a gőzzel és utáltam, ha mondjuk egy vékony kis övet, vagy behúzó madzagot kellett csinálni. Órákat küzdöttem vele, de ma már okosabb vagyok, mert végre vettem ferdepánt készítőt. Vékonyat a tényleges funkcióhoz és vastagabbat a megkötős öv készítéséhez (gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal). Bevallom ezt az ötletet Julcsitól csentem el, de ma már nem vagyok tudatlan, kiképeztem magam e téren is :) Blogjának címe különösen tetszik, és talán emiatt is találtam rá olyan gyorsan, mert eszembe jutattja kedvenc íróm imádott könyvét. Visszatérve jó gondosan jártam utána, hogy mi hol olcsóbb, már csak azért is, mert tudtam, saját magammal tolok ki, főleg, ha még több mindent is akarok venni. Akartam :)

Ezért beszereztem még a jó öreg, de mégis újított, illanó krétát, vágólapot (végre rászántam magam, eddig csak nézegettem és sajnáltam magamtól), kifordító kampót (nesze neked jó öreg fakanál!), könnyen kezelhető szikét (azért megtartom a görgős vágót is, jó az), ragasztó sprayt (ez majd jó lesz a csúszós anyagokhoz, vagy a vastagabb szövetekhez! Hurrrrrááá!), egy rakás gombostűt (abból sosem elég, és főleg én valamiért csak a gömböcfejűeket szeretem), gomblyukvágót kicsit és nagyot (igaz, jó lenne a sima körömolló is, de mivel spóroltam a nézelődéssel, így hozzávágtam ezt a párszázas tételt), görbevonalzót az ujjakhoz, ívekhez, és végül de nem utolsó sorban egy orsótartó dobozt (már annyi van, külön mindegyik színnek, hogy így jobban tudom tárolni őket).
Azt hiszem, minden megvan a mestermunkához. A tehetség bennem (csak szerényen), tele vagyok kedvvel, van egy jó gépem, sok-sok jó eszközöm, és ötletem. A környéken rengeteg jó blog, ahol összeszedhetem, ami hiányzik, ahol tapasztalatot cserélhetek, és jön a tavasz. Lassan, nagyon lassan, de mire kibújik az első melegítő napsugár, készen lesz az első kabát, és csinos kis ruha. Na, meg a többi, ami még közben adódik, mert nálam az a szokás, hogy nem a baj, hanem az ötlet nem jár egyedül…

Egy tavalyi levél

2011-01-04T16:35:00.002+01:00

"Óh, uram, Jézus mondá: Kardtól vész, ki karddal él.
De két tűz között válaszúton békét csak bolond remél.
Mondd, mennyit ér az ember, ha tisztessége gyenge?
Mondd, mennyit ér, ha kárhozott a győzelemre?"

Kedves Virágocska!

Már régen készültem írni Neked, s most meg is teszem. Innen a tengeren, vagy inkább az óceán túljáról valahogy sokkal nehezebb, jobb lenne inkább leülni egymással szemben.
Emlékszem, mikor a kávézóban ültünk egymással szemben, s Te úgy néztél rám, mint aki nem hisz a holnapokban, s olyan cinikus voltál önmagaddal szemben is, hogy a mai napig jókat kacagok, ha eszembe jut. Pillanatok alatt tudtál sírva fakadni, majd újra nevetni. Néha keménynek kellett lennem veled, de tudom, már megbocsátottad amolyan orvosi hozzáállásomat. A rám szabott neved, amit Te adtál nekem, azóta is rajtam fityeg, ha férjurammal „kemény” vagyok, szerinte túl kemény, mindig odaveti nekem. Aztán nevetünk. Ezt Tőled tanultam.
Évek teltek el azóta, s már felnőttél. Kemény nő lett belőled, olyan, akire most én tudok felnézni annyi gyakorlat és történet mögül. Végigmentél egy kemény betegségen is, s biztos vagyok abban is, mialatt gyengének érezted magad, mégis erősen harcoltál, vívtál, úgy ahogy annak idején is. Már hittél magadban, mert megtanultad, hogy a magunkban való hit a legkeményebb harc és a legnehezebb út, s hogy törékenyebb bármilyen szívnél, de megtanultad, hogy élned kell vele és önmagaddal, ha élni akarsz!
Emlékszel, mikor azt kérdezted tőlem, mi a fenének élsz, ha így kicsesznek veled? Te használtad ezt a szót, azért írom. Én pedig azt mondtam, azért, hogy Te csessz ki azokkal, akik valójában veled akarnak! Nem erővel, nem bosszúval, hanem azzal, hogy emelt fővel lépsz tovább bármilyen nehéz is. Hogy ne bőgj, ne vádaskodj és ne rongálj, hanem szedd össze magad végre! Azt hiszem, akkor volt az, mikor elküldtél a fenébe, hogy minek fecsegek neked hülyeségeket és Te milyen hülye vagy, hogy még fizetsz is ezért. Hú, de dühös voltam rád, hogy csak úgy felálltál és elmentél, azért meg pláne, mikor megtudtam, a kávét is kifizetted helyettem. Aztán két nap múlva bekopogtál az ajtómon, hoztad a kis papírodat, melyre fel voltak írva azok a tulajdonságaid, melyekkel akkor önmagad illetted, és azok, melyeket szerettél volna magadban tudni, amilyen szerettél volna lenni. Ezeket írtad kisbetűkkel. Én elolvastam, és nem értettelek. Mert minden jó tulajdonság, amit leírtál, már rég benned volt. Pontosan olyan voltál, amilyennek nem is láttad magad, amit leromboltak benned fájó tettek, kemény lépések, végzetes döntések. Olyannak láttad magad, amilyennek én, aki egészen mélyen ismerlek, ismertelek, sosem. Elborzadtam egy pillanatra.
Tudod jól, hogy vannak emberek, akik hivatás szinten értenek ahhoz, hogy másokat leromboljanak, hogy elhitessék azt, ami nem való. Ők a manipulátorok. Az élteti őket, ha érzelmileg zsarolnak, ha azt látják, a másik szépen lassan omlik össze, s erre bármilyen eszközt bevetnek. Akkor sikerült Neked is omlanod. De aztán csak ki jöttél a gödörből, s lám, szépen haladtál előre. Büszke vagyok rád!
Azért írtam le ezeket, hogy eszedbe jusson minden, amin átmentél. Hogy Te mentél végig azon az úton, s nem más! Te magad találtad meg újra önmagad, s Te magad voltál az is, aki ha elesett, újra felállt. Segítettek sokan, igaz barátok, olyanok, akik most is melletted állnak, de a Te erőd kellett hozzá, a Te hited és a Te szereteted!

Tudom, hogy kétség nincs benned, hiszen leveled nem is arról szólt. Inkább azt a felgyülemlő gondot olvastam ki belőle, mely meg akarja keseríteni a napjaitokat. S látod, Te nem hagyod, mert Neked többet ér a rész, mint az egész. A mosolyod, a környezeted és minden tetted arról árulkodik, hogy béke honol benned.
S akkor miért? Egyetlen kérdésedre pedig annyi a válaszom, hogy a harcot nem Te kiáltottad. S harcolj továbbra is azokkal az eszközeiddel, melyekkel eddig. Kitartásoddal, szereteteddel és hiteddel, elsősorban önmagadban! Ez a legjobb védelem! A kétség nagy erő, a kétség kegyetlen dolog, mely könnyedén be tudja ívni magát a tudatba, hogy egyetlen suhintással megölje az éveken át tartó építkezéssel önmagukban felépített hitet. De benned megvan mindaz, ami másban nincs, mindaz a kincs, amit annak idején csak félve, egészen kicsi betűkkel írtál le önmagadról arra a fehér papírra, amit azóta is őrzök.
Bízom benne, hogy Te is látod, az út jó, az út szép, akár az a bizonyos sárga. S akik Veled tartanak, melletted mennek, a legjobbat kapják belőled, tőled! Ne legyen benned kétely, sem kérdés, s bármilyen nehéz, dobd vállad azokra, kik véred akarják, mert csak önmagukat tolják saját kardjukba! S bízom abban is, ha nyáron odahaza végre leülhetünk egymással szemben, barátokként nevetünk egymásra. Te már túl leszel egy újabb küzdelmen, én pedig bemutathatom majd azt, aki az én szívem alatt dobog, kislányomat, aki látod, mégis csak megérkezett.
Most bármilyen bután is hangzik, én két szívvel dobogok érted, mert hiszek benned, mert tudom, Te jobb vagy, keményebb és erősebb! Ismerünk páran, nézz körül, és ne add igazad, ne add hited egy manipulátorért! Látod, már most erősebb vagy!
Szorosan ölellek innen a messzi távolból, és büszke vagyok rá, hogy ismerlek, hogy majd kisleányom is ismerni fog!
Érezd jól magad a barátaid körében, egyetek egy jót, és ne engedd el egy percre sem annak a férfinak a kezét, ki e kemény harcban Téged hívott társként. Nem választott volna Téged, ha tudja, nincs elég erőd, s kitartásod, s nem kezdett volna maga sem bele a nem is oly kilátástalan küzdelembe, ha érted ne lenne érdemes! Írj, alkoss, hogy olvashassam végre új könyved, s mutasd meg ötleteid, s mindazt a képességet, mely benned él! Élvezd ki még azt, ami az ünnepekből hátra van, s az újévre már új hittel indulj!
Szeretettel: P.Á.

Változás

2011-01-03T07:35:00.001+01:00

Sokat gondolkodtam, nyissak-e egy új blogot, vagy sem...?
De aztán rájöttem, és ebben nagy segítségemre volt Napocs is :) , hogy valójában nem tudnám mindegyiket külön-külön, de ugyanakkora lelkesedéssel, és egyben figyelemmel vinni. Valamelyik csak megszenvedné az idő hiányát, és azt nem szeretném. Így végül arra jutottam, hogy marad ez, csak éppen a címkék változnak meg, vagyis összesűrűsödöm, és egyben ki is bővülök témakörök tekintetében, s megmutatom magam nem csak írásaim, gondolataim által, hanem valami másban is, amit sokan ismernek és tudnak rólam, de ezeddig nyilvánosságra nem hoztam. Szóval, fogok itt varrni, kézműveskedni és fogok sütni-főzni is, ahogy éppen jön, ahogy éppen időm engedi. Így aki eddig olvasott valamiért, az továbbra is megtalál, s még az is lehet, nekik is tudok adni ötletet, valami újat, vagy éppen rám találnak olyanok, akiken keresztül én töltődöm fel új leleményekkel.
Ez magával vonja "természetesen" azt is, hogy némiképp megváltozik a külső megjelenés is. S ha már új év, akkor legyenek új tervek, új színek és új alkotások is!
...hát, ilyen lett. S bízom benne, nem annyira drasztikus, hogy ez bántsa a megszokott szemeket :) Próbáltam finom színeket használni, olyat, ami hozzám közel áll, és egyben azokhoz a kreatív dolgokhoz is, melyek belőlem akarnak kitörni!

Finisben

2010-12-23T10:49:00.026+01:00

Egy gyors bejelentkezés, csak hogy élek.
Ezerrel készül a Karácsony, és most szinte minden szabad percem arra szánom, vagyis miközben varrok, aközben sütök is, díszítek és vásárolok. Szerencsémre párocskám hatalmas segítség ebben, mert elég neki csak egy listát adni, és nem kérdez, pontosan tudja, mi kell. Rábízhatok mindent, sőt, még többet is levesz a vállamról, mint azt én „elvárnám”, így valahogy sokkal könnyebb.
Vannak olyan dolgok, amiket nem mutathatok meg, már csak azért sem, mert akkor lebuknék. Így úgy vagyok vele, akár NőiCsizmácska, vagyis, amit a barátoknak, családtagoknak szánok, szánunk, nem kerülhetnek fel. Legfeljebb később. Gáboréról nem is beszélve, pedig annak külön, hozzám mértem, nem egyszerű története van. Vagyis tiszta móka és kacagás az élet!
Néha összekötöm a kellemest a hasznossal, nincs más lehetőségem. Tegnapelőtt például míg Panka ült nálam és mesélt, addig figyeltem, hallgattam, és sütöttem. Közben beért Gábor is, s már tapasztalt édességkészítőként, azonnal eldugtam a kész sütiket dobozostól a többi közé, különben nem marad semmi sem. Na, jó, azért kapott mindegyik sütésből pár darabot, de a többivel kapcsolatban már szigorúbb voltam! :)
Tegnap, míg telefonon beszéltem a barátokkal, a kis családdal, és miközben nagyokat kacagtunk más butaságán, ostobaságán, addig elkészítettem kedvesem kedvencét, a mézes krémest, és feldíszítettem a mécsestartót is. Bevallom, ezt NőiCsizma oldalán láttam, aki ugyancsak „lopta” egy másik oldalról – itt találtam rá a bonbon készítőre is, morogtam is érte, hogy nincs elég munkám, még több ötlettel tölti meg az én kiscsizmám :) -, de annyira tetszett, annyira különleges és egyedi, hogy nekem is ilyen „kellett”. A kiöntő forma már megérkezett, az alapanyagok is megvannak hozzá. Azt hiszem, ez holnapra marad. Mert van még pár süti, ami sütésre vár. Mondjuk a marcipános, a beigli természetesen, és a narancsos csokis, nem is beszélve a sajtosról. Ma még gyorsan csoki kerül a mézes krémes tetejére (szegény kedvesem évek óta várja ezt a percet, és már most folyik a nyála, de szerencsére Ő is tudja, legalább egy nap kell neki, hogy puha legyen, és sokkal könnyebben észreveszem a turpisságát, ha hozzányúl), aztán jöhet a húspácolás. A menü, mint olyan, már megvan, és külön köszönet Marcsinak, aki hozott nekem galambhúst az isteni ünnepi leveshez. A pulyka, a kacsa már a hűtőben várja sorsát, de ígérem nekik, velük is jól fogok bánni. Kisebb vendégsereg jár majd felénk az ünnepek alatt és között, ami nekem nagy öröm, és nem is tudnám elképzelni máshogy. Én már hozzászoktam ehhez, kedvesem még csak most kezdi, de szerencsére megy neki, sőt, nagyon élvezi! (Pont most hívott Vex, jót nevetett, hogy pontosan tudja, ilyenkor engem pajszerrel sem lehet kiszedni a konyhából. Lehet, hogy ismer? :)) Ja, de még a pác, és a főzés előtt az utolsó simítások a takarókon. Mert azzal is készen vagyok! Illetve azzal is a finisben. Oké, kicsit másként fest, mint a terveken, de Napocs is megjegyezte, végül is látszik, hogy abszolút nem foglalkoztam az egésszel semmit, és csak hanyagul összecsaptam az egészet. Még egy kis napocska hiányzik, a folt felvarrása a léggömbre, és a hátlap. Még két óra és megvan. És ezekkel a sorokkal nyugtatom meg Krisztit is, aki most hívott, no, meg Erát, mert ő is bejelentkezett – nagy a forgalom nálam -, hogy kész, és íme (kicsit gyűrött, na, de most nem tudtam kifeszíteni, csak Napocs tudtam összeszedni, hogy tartsa nekem):

És ezzel együtt itt puszilom Marvint, Éva nénit és NőiCsizmát is, és köszönöm, köszönöm, köszönöm!
És ha nem írnék semmit Karácsonyig, akkor minden kedves olvasómnak nagyon Kellemes és békés ünnepeket kívánok! Legyen tele a szívetek szeretettel és mosollyal, és az legyen az ajándék, hogy vagytok egymásnak, hogy vannak barátok, tervek, és vagyunk mi egy páran, akik ha csak így is, de mégis ismeretlen ismerősként benézünk egymáshoz!

Büszkeség és balítélet

2010-12-21T07:48:00.015+01:00

Délután úgy hívott fel épp csak hallhatóan:

- Most fogunk beszélni, és tudom, nincs időd, mert dolgozol, de valami iszonyatosan izgulok, és akartam hogy tudd. Szoríts nekem!

S valóban épp elvoltam egy tenderrel, de arra szakítottam időt, hogy megnyugtassam, vele vagyok és ha bármi adódik, ha bármi történik, én azonnal ott vagyok.

Kicsit féltettem.

Tíz év van mögöttük, megannyi apró szakítás, egy különköltözés és egy újrakezdés, melyből házasság és gyermek is született. Tanúja voltam szinte mindegyiknek, s láttam őket felhőtlenül boldognak és reménytelen összetörtnek. Féltettem, mert tudtam, neki sem könnyű, még ha már neki új remények is gyúltak a szívében, de pont azért mégsem, mert a másiknak még nem. És a másik is hirtelen ember. Olyan, aki makacs, aki akkor is köti az ebet a karóhoz, ha az már szegény kilehelte a lelkét. Olyan, aki önző, aki erősebbnek hiszi magát, ha láncol, mintsem, ha ad egy kis szabadságot. És olyan, aki már ütött. Aki már félelmet keltett és aki háborgott részegen. Düh volt, valójában tehetetlenség, kilátástalanság. Aztán szégyen és megbánás. Akkor és ott még több minden veszett el bennük, mint ami már előtte hullott szét. Szinte semmi nem maradt. Csak ők egymásnak. Azért, mert úgy vélték, hogy majd a gyermeknek így mégis csak jobb lesz, hogy majd ő összetartja őket, s hogy ha így nő fel, nem egy csonka család tagja lesz.

Féltettem. Nem attól, hogy újrakezdik azt, aminek már amúgy sem volt értelme, hanem attól, hogy a másik számára adott új és őszinte információk újabb tehetetlenségi hullámot indítanak el.

Este már nem bírtam tovább. Feltárcsáztam. Sokáig csengett az az átkozott telefon, de tudni akartam, jól van, jól vannak, és túl azon, ami talán a legnehezebb, főleg így az ünnepek előtt.

De meghallottam a hangját és onnantól kezdve tudtam, semmi baj. Bevallom először úgy hittem, a beszélgetés meg sem történt. Túl nagy a csend, túl nagy a játék a háttérben, és túl nagy a nyugalom.

És amikor végül a barátnőm még jelenlegi férje vette át a telefont, elszorult a torkom.

- Büszke vagyok rád - csak ennyit tudtam kinyögni, s hagytam, hadd beszéljen ő is.

- Tudod, az volt a legnehezebb, hogy a tíz év alatt hazudtam önmagamnak. Azt hittem, ha a fejem a homokba dugom, jobb lesz. Önző voltam és nem láttam, nem ismertem be saját vétkeimet, azokat, melyekkel nagy károkat okoztam. Szégyellem magam ezért, és azért, hogy olyan eszközökhöz nyúltam, csak hogy magamnál tartsam őt, melyek undorítóak. De miattunk, és pont a kislány miatt kell szétválnunk. Így még lehet belőlünk valami, lehet külön-külön más és szebb életünk, de együtt csak pokol lenne, ezt te is tudod. És az sem számít, hogy ki a másik. Az számít, hogy szeresse őt és a közös gyermekünket is. És én úgy vélem, az a másik alkalmas lesz arra, hogy így tegyen. Nincs más lehetőség... - hallottam, majd a barátnőm visszavette a telefont.

Még beszéltünk pár szót. És bennem kavargott minden. Az, amin magam is átmentem majd egy évvel ezelőtt, s az, mennyi eseménynél voltam ott náluk, velük. Kavargott bennem a féltés, a megnyugvás és egy kicsit a sírás is. Mert büszke voltam rájuk. Arra, hogy Ők ilyenek, és hogy Ők az én barátaim. Arra, hogy megosztják velem, hogy bíznak bennem is, és arra, hogy emberek. Minden nehéz és könyörtelen körülmény ellenére mégis emberek tudnak maradni, akkor is ha fáj, akkor is, ha az egyiknek van, a másiknak még nincs újabb boldogság. És kavargott bennem a sírás azért is, mert balítélettel viseltettem az iránt, aki minden makacsságágát, önzőségét és férfiúi hiúságát félretéve szembeszállt önmagával, a múltjával, és egyenes háttal, kihúzva állt a másik elé, hogy valamilyen szinten elköszönjön a múlttól, a hazugságoktól, és szembenézzen a most még dermesztő és kietlen jövővel.

Bátor szívek, csodálatos emberek.

Éjjeli festmény

2010-12-10T14:35:00.002+01:00

Tegnap éjjel lefestettelek.
Némán, csak halkan dicsértelek,
hogy ne nevessen senki rajtam,
de ahogy én akartam,
úgy íveltem fel minden színed.
S hogy őszeid már szinte nincsenek,
a barnát húztam vastagabbra.
Nagyokat kacagtam rajta,
mert éppoly vastagra sikerült,
ahogy ráncod homlokodra ült,
hol a múlt, s fájdalom árkokban áll,
de nekem éppoly talány,
mint szemed, az a néha fáradt
gesztenye mosolyú, csak árad,
ha kacag, vagy épp csak nevet.
Jaj, és az a szép, finom kezed!
Ha érint, csupa színes gyöngy,
nincs benne görcs, sem göröngy,
ha nyúl, ha érint, oly puha,
akár a lepedő, az a sima,
amit égető vágyaddal gyújtasz
tűzvörösre, ha újra szítasz.
Hogyan húzzam tested melegét?
A bújó férfi gyermeki egét,
ami az éjnek hűvösében
sem huny ki egészen,
s úgy pihen halk szusszanásod alatt,
akár a meleg kenyér, a finom falat?
Azon tűnődtem, lelked miként fessem,
hogy Apámnak épp úgy tessen,
s mikor neved nekem kimondja,
sose fogyjon el a mosolya?
Nem tudom. Bármilyen szín lehet,
lényed úgyis meleggé teszi a hideget,
s mindegy minek meséllek el,
a könnyem úgy is mosolyra lel;
ahogy emelsz, viszel, újraszületek,
ahogy látsz, ahogy élsz, én is szeretek.
Örök mozgásban benned
magam is színesebbé lettem,
s a rajz, mi fekszik most előttem,
másnak úgy is ismeretlen,
mert ami vagy, ami lettél, Titok,
akár festékemben a csillámporok.
S jó, hogy mikor újra kél a Nap,
Te akkor is az vagy, kinek megálmodtalak.

Ágnes, Kedvesnek...

2010-12-06T21:00:00.015+01:00

Amikor leesett az első hó, csak az ablakból néztük.

A melegben, ruhátlan egymást átölelve álltunk az ablak előtt, s néztük, miként hull alá a hajnali hólepel. Szép volt. Akkor eszembe sem jutott előkapni a fényképezőt, hisz még az álom a szememben volt. De eszembe jutottál, mert tudtam, várod a havat...

Másnap, mire esélyem lett volna arra, hogy kattogtassak, már a meleg elolvasztotta szinte az egészet. Aztán, mikor a második is lehullott, tudtam, nem lehetek elég gyors. Megint szakadt, de olvadt is. De én akkor már tudtam, hamarosan olyan vidékre utazom, ahol nem folyik szét a Holle anyó álom, s ahol nyugodtan kattingathatok nem csak nekünk, az emlék csodájáért, hanem egy kicsit Neked is, hogy lásd.

S talán már ott is mindent hó borít, talán már eljutott hozzád is az az igazi ünnepi hangulat, én mégis ezeket a képeket elsősorban Neked küldöm, mint egy kis ízelítőt itthonról. Nem azért, hogy fájjon a szíved, hanem azért, hogy örülj, s ne azt érezd, távol vagy, hanem azt, hogy kicsit közelebb kerültél.

És persze azoknak is, akik szeretik a téli képeket, a szép tájakat, azokat, melyekből itthon, Magyarországon is van épp elég...

.............................................................................................................

Hétvégén az Őrségben barangoltunk. Kicsit késve indultunk, s az út, főleg Veszprémet követően sem könnyítette meg az útunkat, ennek ellenére nagy örömmel vetettük bele magunkat az egyre jobban behavazódó tájba. Néha hatalmas köd volt, épp csak harminccal suhanhattunk, s bár sötét volt, mire odaértünk a Kétvölgyben található Tücsöktanyára, mégis minden nehézséget elfeledtünk, mikor megláttuk másnap a fényben tisztán elénk rajzolódó tájat. Csoda volt minden.

S mi gyorsan összekaptuk magunkat, megittuk az otthonról ide érkezett, de a termoszban még mindig melegen maradt teánkat, benyomtuk az út előtt frissen sütött kuglóf egyik felét, és már útnak is indultunk.
A devecseri kerülőnél a nagy ködben egy hatalmas vaddisznóba botlottunk. S még jó, hogy nem tudtunk gyorsabban gurulni. A "kis" jószág a forgalom ellenére tök nyugalomban túrta a havat az útról, s esze ágában sem volt kitérni előlünk. A Kétvölgyben már szikár kis őzikék ugrándoztak át az úton, s volt, hogy egy bagoly szállt el előlünk. De a valódi csoda az a két hatalmas, egyenként legalább 500 kg-ot nyomó gyönyörű agancsos szarvas volt, mely éppen a két vadászcsoport között megbújva, de előttünk megmutatkozva vonult át. Egy pillanatra megálltak előttünk, majd ránk nézve nekiiramodtak az erődnek. Még jó, hogy nem a táskámban lapult a gép...s bár csak az utolsó bátornak a fenekét sikerült elkapnom, de így is egy örök, gyönyörű pillanat marad.

És még mesélhetnék. A szép hétvégéről, a sétákról, Ausztriáról, az ottani otthonosságról, de nem akarok.

Maradjon meg bennünk úgy, ahogy megéltük. Inkább csak idecsempészek néhány képet még ráadásként, amolyan ünnepvárónak a tájról, a környékről, rólunk, és végül egy olyat is, mely megmutatja, mekkora ölelést küldök Neked, és minden olvasómnak! :)

Őrület van

2010-11-28T16:20:00.014+01:00

Belekezdtem, mármint a karácsonyi őrületbe.
Tegnap azt hallottam fél füllel hallgatózva, hogy már a kilencévesek is több időt töltenek az internet előtt, mint én. Egyből arra gondoltam, még jó, hogy bátyómék gyerkőcei nincsenek kilenc évesek – bár, ha elérik ezt a "veszélyes" kort, sem hiszem, hogy ott fognak ülni a gép előtt –, ezért nem fenyeget az a veszély, hogy ezt meglátják... :)
Valójában késésben vagyok. Mivel új életemmel sok új impulzus is ért, és egyben még több új lehetőség és tett, ezért az amúgy is meglehetősen kevés idő még kevesebb lett. "Sajnos" az elmúlt időszak nem a pihenésről és nem a szórakozásról szólt. Ebből kifolyólag tök egyszerűen levezethető, hogy nem nagyon volt időm az ünnepekre hangolódni. De most van, illetve, most már akarok rá hangolódni.
Éppen ezért álltam neki – végre, hurrá!!! – tegnap este a két takarónak. A bátyóm gyermekei – hogy már megint őket hozzam fel mentségként – igazi gyermekek, akik nem csak a játéknak, a méregdrága játéknak, hanem az ötleteknek, a használati tárgyaknak épp úgy tudnak örülni, akár egy szem almának, egy narancsnak, vagy ananásznak. Hihetetlen édesek, ahogy beleburkolóznak egy ajándékba, mindegy, mi is az. S mivel idejekorán le is lettünk szoktatva az irdatlan mennyiségű játékvásárlásról, így kitaláltam, hogy valami olyasmit szeretnék nekik adni, amiről tudom, hogy imádni fogják, s még jó pár évig kiszolgálja magát - nem mintha jövőre ne csinálnék valami mást…. :)
Andris vonatos őrült. Gondoltam, neki legyen Thomas, illetve Thomas-os. Lizának valami olyanban gondolkodtam, ami igazán kislányos, olyan hercegnős, és ami remekül fog illeni hihetetlen gyönyörű szemeihez, és mézédes mosolyához. Természetesen rózsaszínes. Aztán jött egy megérzés - ez még szeptemberben volt, de az is lehet, előbb - , hogy megkérdezem, biztos jól gondolom-e. Tulajdonképpen igen, legfeljebb annyiban változott a dolog, hogy most a favorit mindkettőnél a Bogyó és Babóca.
Mondanom sem kell, mennyire megörültem, már csak azért is, hogy nem dolgozom feleslegesen, és elnézve a figurákat, sokkal egyszerűbbnek tűnt, mintsem a majd 40 vonatból kiválasztani azt a mondjuk kedvenc 6-ot, és azokat robogatni síneken, alagutakban és erdőkön-mezőkön. Mondjuk, azzal is ellettem volna, szó se róla, de így valahogy nagyobb lelkesedéssel kezdtem bele.
A tervek elkészültek, mondjuk egy óra alatt.
Nem kellett hozzá más, mint egy rácsozott virtuális lap, egy paint program és a net. A fantázia elindult és ez lett belőle:

Az anyagokat párocskámmal vettük meg közösen – nem irigyeltem a többi vevőt, láttam rajtuk, hogy szimplán kinyírnának minket –, aztán jött a beavatás, és a vasalás. Szépen félre is tettem őket – igen, most már emlékszem, nyáron volt –, és mostanáig pihentek az ún. varrós-kreatívos dobozban – csak mert van több is, nem is véletlen, hogy annak idején a nagy gardróbot választottam :)
Tegnap este vettem elő őket, hogy akkor most! A sablonokat már korábban kivágtam, így csak az anyagra kellett helyeznem őket. Tűzés, vágás – némelyik darabnál már magamat is kinyírtam volna –, újra tűzés és varrás.
A kukacot – elnézést, a Százlábút – fel is varrtam a kilenc kis gömböckéjével együtt. Meglehetősen hamar végeztem velük, mert egy óra alatt odapingáltam őket (akkor még Napocs vasalós kiegészítője nélkül szenvedtem meg a dolgot, de most már nem kell kínlódnom a kisebb darabokkal sem. Hát, igen, kisütött a Nap! :)). Két kis csáp, és szem, egy kis mosoly és nózi, s máris vigyorgott rám. Aztán feltűztem a házikót – Babócáét – és a kis lámpást, a felhőket, és magát Babócát.
Megnéztem. S kicsi elszorult a szívem. Mert így darabjaiban is nézve nagyon tetszett. Szinte életre kelt az anyag. S tudtam, ha én gyermek lennék, istentelenül tudnék örülni egy ilyen hatalmas takarónak. És már láttam is magam előtt Lizót, ahogy magához szorítja, Andrist, ahogy mosolyog, ahogy egy előzetes kis harc után, mégis szülői segítséggel megosztják, ki, mikor melyikkel alszik. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor megbocsátottam a szúrós szemű vevőknek, illetve a Százlábúnak, hogy kilenc gömbje van, és 18 lába...
Jelenleg itt tartok, de tiszta őrületben vagyok, mert éjjel-nappal varrnám. S ha marad egy kis fölös cérna az orsón, az sem baj, mert közben készülnek persze a piros kiscsizmák is...

Igen, ez a lényege az egész ünnepnek! Adni, még pedig olyat, ami szeretetből van, csupa jókedvből és mosolyból. Máshogy nem is érdekelne a dolog...!

Ui.: Oké, Bogyó háza még csak félig, és hiányzik a két kis szem és a mosoly, de haladok!!! :)))) ...és örömöm duplázza, hogy tegnap az is kiderült, még mindig Bogyó és Babóca őrület van!! :)
(Folytatom… )

Csernus es(e)t

2010-11-18T16:40:00.003+01:00

Ha megismerünk valakit, megpróbáljuk a legjobb arcunkat mutatni (elfedünk), fényezzük magunkat, jó pofizunk (álcázunk), megteszünk olyan dolgokat, amit egyébként nem szívesen (megfelelünk), és túlzásba viszünk más dolgokat, mert ezzel magunkhoz csábíthatjuk a másik felet (birtoklunk).
Ez valahol – bármilyen csúnyán is hangzik – de így van. Ilyenkor alakul ki a rózsaszín felhő, mivel képtelenek vagyunk reálisan szemlélni a dolgokat. Aztán a probléma akkor kezdődik, mikor rájövünk, vagy éppen rájön a másik fél, mondjuk x hónap, vagy év múlva, hogy nem ilyen lovat akartam, hogy nem is olyanok vagyunk. Már nem tetszünk, már nem tetszik. Mert mindenki csak egy ideig képes arra, hogy játsszon, aztán belefárad ebbe a játékba. Megmutatja valódi önmagát, azt az embert, mely a benne lévő tulajdonságokkal együtt éppen igazi emberré teszi.
S ez az igazi ember már sokszor mégsem tűnik olyan igazinak. Pedig annál igazibb már nem is lehetne.
Elhagyunk és elhagynak. De kit csapunk be valójában ezzel a játékkal? A másikat? Egy frászt! Önmagunkat. Hiszen miért várjuk el, hogy tiszteljen a másik minket azzal, hogy elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, ha valójában önmagunkat sem tiszteljük? Azzal, hogy nem önmagunkat adjuk, hogy túlspirázunk és fényezünk, hazudunk önmagunknak.
Valakin ez már annyira erősen produkálódik, hogy valóban el is hiszi, ő ilyen. Na, az ilyen ember képtelen arra, hogy belásson, hogy akár később is, de önmagába nézzen és azt mondja, tévedtem. Az ilyen ember folyamatosan maga ellen dolgozik azzal, hogy manipulál, hogy birtokol, hogy álcáskodik. Közben azt hiszi, mindent megtesz, még annál többet is, és egyszerűen nem érti, miért nem sikerülnek mégis úgy a dolgai, ahogy szeretné? Nem érti, miért lesz egyre kevesebb barátja, vagy éppen miért csalódik saját, hasonló barátaiban?
Pedig egyszerű a válasz; mindenki azt kapja vissza az élettől, amit beletesz. És az ilyen ember valóban beletesz sok mindent, de az inkább hazugság, és felesleges olyan energia, mely így, épp emiatt észrevétlen illan el.
Az olyan ember, aki nem önmagát adja, nem is fogja „megkapni” a másikat önmagaként. Mert hiába adja a másik a valódi énjét, az az ember nem lesz olyan hülye, hogy ha végre felébred és rájön, őt becsapták, maradjon. Az olyan ember okos. Sokkal okosabb annál, mint aki hamis álcákkal ott marad.
Tisztelni önmagunkat annyit jelent, hogy szeretjük önmagunkat, s nem hazudunk önmagunknak. Ha ez megy, menni fog kifelé is, menni fog másfelé is. S ha már önmagunkat tiszteltjük, akkor leszünk képesek tisztelni a másik embert is.
Az igaz ember tudja csak képviselni önmagát, az önmagát tisztelő ember képes csak arra, hogy önérvényeit közvetíteni tudja. Másként elveszik.
Ha valaki önmaga, valódi önmaga, még nem jelenti azt, nem találkozhat egy olyan illetővel, aki amolyan rózsaszínfelhő-gyáros. Benne van a pakliban. S lehet be is dől neki, mivel bízik a másikban, úgy, ahogy önmagában is bízik. S ha a másik fél valódi ember, ha társnak tekinti a másik felet, van ideje arra, hogy nyisson. Ellenkező esetben megkapja méltó jutalmát; elhagyják.

Tegnap Csernus esten voltunk.
Valójában már régen érett az ötlet, és most az hozta a valódi cselekedetet a jegyvásárlás irányába, hogy megjelent a doki új könyve.
Bizonyos értelemben szeretem, és tiszteletem őt. Független a negatív véleményektől, az irigy szemlélőktől, nekem nagyon sok energiát adott annak idején, és nagyon sok olyan információt, melyet aztán magamévá téve egészen jól hasznosítok az életem során.
Önérvényesítés, avagy képviseld önmagad.
Így szólt az est alcíme, s már csak azért is fogott meg, és tartottam hasznosnak, mert mindig van az ember életének olyan pillanata, mikor úgy hiszi, kevesebb, mint tegnap volt. Nekem is volt olyan időszakom, mikor a béka segge alatt voltam, mikor nem tartottam magam szinte semmire, mikor megfelelési kényszereim voltak, és inkább tök egyértelműen mást okoltam eme helyzetemért, mintsem szembe néztem volna valódi önmagammal. És páromnak is volt olyan időszaka, főleg, mikor összekerültünk, hogy nem találta a helyét, nem volt önbizalma és személyiségét oly mértékben rombolták alá, hogy már Ő is elhitte, nem jó, rossz és egy senki.
Ebbe a kapcsolatba úgy vágtunk bele, hogy az elejétől kezdve önmagunkat adtuk. Nem voltak álarcok, sem hazugságok. Nem titkoltunk semmit, még a múlt vétkeit sem. Vagy bízunk, vagy nem. Ez volt a törvény, és a bizalom győzött.
Ha gond volt, jeleztük, és megbeszéltük. Nem söpörtünk semmit soha a szőnyeg alá, nem mondtuk, majd holnap, s nem hagytuk, hogy a másik egy pillanatra is visszasüllyedjen. Kemény munka volt. Ez is egy fajta harc. Harc, mégpedig önmagunkkal. De meg kellett tennünk azért, hogy alapjaink erősek legyenek, s hogy a téglák, ne dohos téglák legyenek, melyeket rendszertelenül helyezünk egymásra, hanem gondosan és alaposan építkezzünk.
Éppen emiatt erős a mi várunk. S örülök annak, hogy akkor én már erős voltam. Mert így támogatni tudtam, segíteni és ész érvekkel elmagyarázni, mi miért történik, és mi a következmény, ha nem tartjuk be a kapcsolatépítés alapvető „szabályait”. A türelemmel, a kölcsönös odafigyeléssel és tisztelettel elmúlt a benne korábban létező önbizalomhiány, elmúlt minden más olyan testi tünet, melyet korábban produkált, s úgy élünk egymás mellett, hogy nem birtoklunk, hanem szeretünk, nem vádaskodunk, hanem tiszteltjük a másikat, és nem elhallgatunk, hanem őszintén nézünk egymás szemébe.

Az előadáson három nagyon fontos kulcsmondat hangzott el:
- Annyira fognak Téged tisztelni, s annyit kapsz Te magad is, amennyire önmagad tiszteleted, s amennyit magad is beleraksz a dolgokba!
- Soha ne tagadd meg önmagad, s ne add fel önmagad – avagy ne csinálj segget a szádból azzal, hogy bort iszol és vizet prédikálsz.
- Légy önálló, s ne függj senkitől, légy szabad!

Azt hiszem, érdemes ezeken elgondolkodni. Mint, ahogy az új könyv anyagán is.
Ajánlom ezt az illatos, fehérköpenyes, konyhában történő beszélgetést fiatalnak, idősnek, gyermeknek, szülőnek, férfinek és nőnek. Mindenkinek, kik kapcsolatot teremtenek egy másik emberrel, akár így, akár úgy.
Úgy vélem, társadalmunk majd 90%-a küzd hasonló problémákkal. De a nap, amiben élünk, abban, a napban, amit éppen megélünk, megvan az esélyünk arra, hogy változtassunk. Nem tegnap, és nem holnap, hanem ma. Mert csak ez a nap van. A múlt már elmúlt, a holnap pedig még nem létezik.

Levélből:

„…Minden ember hibázik. Aki nem ismeri be magának, az hazudik. Legfőképpen önmagának. A múlt pedig azért van, hogy tanuljunk belőle, s nem azért, hogy abból éljünk, azon lovagoljunk. Én az olyan embereket tudom tisztelni, akik nem csak beismerik, ha hibáznak, hanem bocsánatot is tudnak kérni. Az sokkal nehezebb. S aki felvállalja gyengeségeit, azt is sokkal erősebbnek, többnek tartom azoknál, akik folyton azzal kérkednek, hogy a másik a hibás, a másik miatt van, és ő szent és hibátlan.
Tudom, sokan „nevetnek” magán. Azért, hogy saját kardjában dőlt, hogy megjárta, hogy úgy kell neki, és hogy maga is puhapöcs volt. Az volt, ezt beismerte. És azt is, hol hibázott. Hol volt vak, hol vétett, hogy hazudott önmagának. De mindig könnyebb mások dolgában okosnak lenni, mintsem a sajátunkban tisztán olvasni.
Én most ezért tisztelem magát. Azért, hogy bevállalta, hogy nem bújt el, hogy kiadta, hogy önmagát is felelősségre vonta. Nehéz és szép dolog ez. Az önmaga nehezén már túl van, s nem azzal a tizenpár nappal, hanem azzal is, ami előtte volt. Mert az nehezebb volt, csak akkor még nem vette észre. Mindannak a sok évnek a rothadó gyümölcsét pár nap alatt lenyelni és attól gyomorontást elszenvedni, az sok és sokk volt. Megértem, higgye el, hiszen magam is átéltem hasonlót. De már okosabb lettem, s bölcsebb. Magam mögött tudva 34 évet elmondhatom, hogy soha nem voltam annyira tisztán és őszintén boldog, mint az elmúlt egy évben. Már nincs a vállamon teher, nincs a mellkasomon felesleges nyomás, mely nem enged lélegezni. Élek és szeretem az életet. Minden nehezével, bújával, bajával együtt. És szeretem azt a férfit, aki mellettem van, mert segít élni, és mert minden bújával, bajával együtt egyszerűen ember.
És mindattól függetlenül, amit Ön is elkövetett, tisztelem Önt is, éppúgy, ahogy a párom is tiszteli Önt, mert oly sok igazságot, és fontos, kemény, önmagával szembesítő gondolatot juttatott el hozzá a könyvein, sorain keresztül.
Ön (is) ember. Olyan, aki hibázik, téved, de képes felállni és továbblépni! Ezt kívánom Önnek, és azt, hogy sose felejtse el, a gyengeség nem feltétlen jelent gyenge jellemet! Így merjen továbbra is gyenge lenni azok előtt, akik megérdemlik azt, hogy meglássák ezt az oldalát is!...”

Válaszból:

"...azt is tudom, hogy a kapcsolatban mindkét ember sok hibát elkövethet, de ha ezt belátják és változtatnak rajta, akkor egy napig mindig csodálatos kapcsolatban fognak élni..."

(Ui.: Kedves Imre! Köszönöm , hogy megtisztelt válaszával :) )

II. Vindornyalaki Teanapok

2010-11-12T14:19:00.002+01:00

...szóval, mi is ott voltunk... igaz, kicsit későn számolok be erről az eseményről, de most mindennel csúszom. Majd egyszer csak beérem magam, egyszer csak időben is egy leszek a jelennel, de egyelőre hadakozom az idővel, s főleg azzal, hogy miért csak 24 óra van belőle egy nap alatt? Kétszer ennyi kellene, akkor talán elég lenne, akkor talán mindenről időben írhatnék. Mert van miről, és mikről. Tele vagyok történésekkel, tele vagyok tettekkel és csodákkal. De most az is elég, ha emlékezem egy kicsit, ha a képekre nézek. Újra ott vagyok, s újra benne abban a csodavilágban, bocsánat, mesevilágban, ahol eltöltöttünk két kalandos napot :)

A kisbárány feneke által irányozódtunk be, legalább is ezt az ukászt kaptuk Dorottyától. Csak később tudtuk meg, hogy a fenékhelyzet folyamatosan változik az ottélők kedve szerint. Szerencsénkre - ha már a GPS rendesen elvitt minket - legalább akkor nem fordították meg. Így rendre, bocsánat rendetlenül, hét helyett kilencre, de odataláltunk a második piros kapuhoz... Dönci egyébként az a majd két méter hosszú, gyönyörű pöttyös malac, aki reggel és este, menetrendszerűen körbe járja a kertet, felkapkodja a lehullott diókat és halálra rémiszti az ismeretlen betolakodókat :) Haláli egy állat - jó értelemben :) Van egy jó sztori róla, igaz, Dorottya nem látta olyan tréfásan, mint ahogy mi, mikor István mesélte, de tény, hogy egy kis időre malacpersely lett belőle :) (Ez ihletett meg egy dologra, de erre a későbbiekben, egy másik posztban visszatérek...).

Régi házak, régi bútorok. A szobák barátságosak, és valami furcsa varázzsal élnek. Mint megtudtuk, a mi lakrészünk, melyben az elmaradt vendégek végett kedvünkre fel-alá rohangálhattunk, valójában egy istálló volt. Sajnos a párás idő miatt ebből éreztünk is kicsit... Igaz, annak idején Marvinnál olvastam, hogy vannak pókok, de nem hittem, hogy ennyire és ennyien. Dorottya azt mondja, azért hagyja őket békén, mert megfogják a szúnyogot. Én meg azt, hogy oké, de némelyik, esküszöm, nagyobb volt egy lónál is, arról nem is beszélve, hogy előidézték a korai kelést. A hideg szobában úgy pattantam ki az ágyból, mintha nyári meleg lenne. Az egyik édes egészen közelről akart köszönteni. Ahogy a szemem kinyitottam, csaknem a szemem közé lógott... iszonyú hideg volt a téglából rakott padló :)

Az egésznek valahogy mégis van egy nagyon hívogató hangulata. Egyedi festések motívumok a falon - elfelejtettük megkérdezni Dorottyát, hogy van-e jelentésük, vagy csak úgy festette őket, ahogy jöttek a keze alól...? - hangulatos fakeret mögé rejtett, mécsesekkel körberakott kád, és ami a legjobban tetszett, az a mosdó volt. Régi hangulatot idéző mosakodótál - kivételesen nem lavorral, hanem egy apró kis virágmintás pocelántállal. Imádni való volt és az ötletet el is "loptam".. :)

Na, ez volt a mi baldahinos ágyikónk, amiben végül hárman aludtunk. Trisz aranyos volt. Az első este még félt, hátha szellemek vannak ebben az öreg házban, de Dorottya megnyugtatta, hogy legfeljebb csak angyalokkal találkozhat. És ez valóban így is volt. Nem csak a porcelánangyalkák nyugtatták meg a szíveket, hanem a békesség és a szentség. Ettől függetlenül együtt aludtunk a második éjszaka is. Mókás volt :) De valójában olyan nagy volt a ház, hogy én sem szívesen feküdtem volna szobákkal arrébb tök egyedül...

Ők pediglen a Teanapok legfontosabb szereplői. Dorottya, aki bár mint kiderült, főzéséről kevésbbé, viszont szeretetéről és kedvességéről annál "híresebb". Hihetetlenül természetes személyiség, aki folyton pörög, és azon fáradozik, hogy másnak jó legyen! Mosolyog, határozott, és van önálló, kemény véleménye dolgokról. Nem úszik más szavaiban, nem hódol be, egyszerűen önmaga és ezzel a bonyolult egyszerűségével hihetetlenül emberi (éppen ezért megbocsátottuk neki az elemózsia helyzetét). Németh Miklós grafikus, aki olyan képeket rittyentett össze, hogy csak néztem, hogyan képes egy ember egyetlen tussal ilyen kompozíciót létrehozni? Szerény és kedves ember, aki annyira megbújt, hogy még lefotózni is csak úgy lehetett, hogy szegényt elkaptuk egy óvatlan pillanatban és betuszkoltuk a rajzai elé. Ott már beszélnie kellett, nem volt más választása :) A kis Lili is a keze ügyébe került valahogy, aki persze teljes beleéléssel élvezte a helyzetet. Aztán ott volt István, az ujjai közül éneklő zenész. Amikor megpengette a húrjait, és onnan előkandikáltak a víz ezerféle sejtelmes hangjai, elállt a lélegzetem. Nem kellett szöveg, nem kellett dal, a húrok annélkül is meséltek, és az ember szinte látta maga előtt a nyarat, az őszt, az erdőt, a virágokat, és átélte a bennünk rezgő hangokat, zajokat, a dörgést, a villámlást, a zubogást, a csobogást. Eszméletlen volt! És ami miatt Dorottya és István külön szimpatikussá váltak, az az volt, hogy nem csak együtt mozogtak, hanem egyként is. Olybá tűnt, mintha egy emberből nőtték volna ki magukat, mintha a két külön személyiség összecsiszoltan mégis egy lett volna. Megismerkedésük szép és banális. Regénybe illő. Megosztanám, de talán nem akarják szétkürtölni... Különleges emberek, az biztos, és nagyszerűek! És természetesen ott volt Marvin, akinek ezt a tarkabarka hétvégét köszönhetjük. Egy kis előadás a teáról, egy kis tea kínálás, és egy kis teázás közbeni beszélgetés egésszé tette a közben esőtől széthullott gyönyörű őszi napot.

Egy kis ízelítő a képekből, a tea hangulatából és az asztalból, ami csábító volt a gyertyafényével és különleges díszletével. Bár az is igaz, és miért tagadnánk, volt, hogy kihagytuk volna az étkezést. :) Néha egy-egy étkezés utáni séta nagyon jól esett. Dorottya, kedves, ha legközelebb megyünk, főzhetek én? :))

A teaterasz, melyet végül a hozott bögrékkel, csészékkel tettünk olyan "teássá". Nekem külön szívetmelengető volt, hogy Marvin nem hagyta magára, hanem magával vitte azt a természetesen kisvirágos csészét, melyet az alkalomra hoztam magammal. És mint megtudtam, jól tett, mert valakinek nagy örömet szerzett vele. Na, épp ez a történet, és az, hogy Dorottya kezembe nyomta búcsúzóul az áhított könyvet, melyet el is olvastam, hozta meg bennem saját történetemet, melyet hamarosan közzéteszek :) Útravalóul sok jó szót kaptunk, és egy olyan integetős, kapuzárós búcsúzást, melyet még nagyszüleimnél éltem meg annak idején, mikor még kislány voltam. Kedves volt, szerető és visszaváró.

És vissza is térünk. Hamarosan. Igaz, csak látogatóként nézünk be a nagy vörös kapuk mögé, csak futólag nézzük meg Döncit és az esőáztatta kertet, csak egy gyors köszönönés és beszélgetés erejéig látogatjuk meg azt a két kedves embert, akik valahogy minden "betolakodót" ugyanúgy fogadnak: szívélyesen, baráti szeretettel és tele szívvel, jó szavakkal. Ahogy egy Mesék Falvához illik...

Erővel

2010-11-09T16:15:00.004+01:00

Nem tudom, honnan van ennyi energiája…
Azt mondja belőlem, általam. Hogy nem elveszi azt, hanem táplálom vele. Én pedig titokban nagyon csodálom érte.
Néha már egészen mélyen vagyok, néha elveszítem az önkontrollom, és olyankor borús vagyok. Ő olyankor odasimul és támogat. Megölel és erőt ad. Abból, amit tőlem kap, amit naponta látok újjászületni benne. Hatalmas erő duzzad a lelkében, a kitartásában, a mozdulataiban. Kel, rohan, megold és ad. Nem kiabál, nem vagdalózik, s nem hallom azt sem, hogy bosszú hagyná el a torkát. Nem ideges, nem mondja, hagyj, és azt sem, majd máskor. Nyugodt, békés, akár egy nyugvó gyermek, aki álmában mozog, szalad csak.
Néha, amikor már túlságosan elfáradok, s látom, benne is csendül az iram, nehéz a mozdulat. Pihenj, nyúlj el… mondom neki, majd én teszek. De amíg én fürdök, Ő már vacsorát csinál, teát főz és vasal. S én csak egy öleléssel, egy magamhoz húzással tudom megköszönni neki.
Túl sok minden, annyi minden zubog most körülöttünk. Mégis tartjuk egymást. Hol én Őt, hol Ő engem. Egyensúlyban a mérleg és nem tudom, mit is mondjak neki, hogy érezze, amit ad, emberfeletti és csak az tart néha életben. Ki nem fogyó erejével táplál, s bíztat engem is. S néha már azt sem veszem észre, hogy én is erős vagyok. Újra. Hogy csinálom, teszem. Hogy alkotok, létrehozok, vágyat váltok valóra. Egy régit, nagyon régit.
Vele. Az Ő erejével együtt.

Csodálom Őt. És már várom, hogy újra lássam…

Harc a semmiért

2010-10-18T20:07:00.003+02:00

Vajon a gonoszság honnan ered? A szívből, vagy a lélekből? Saját, magunkkal hozott, vagy megtanult deviáns viselkedési forma? S hogy lehet, hogy a gonosz emberek azt hiszik, mindig nyerni fognak…?
Harcod vergődés. Szánni való, szinte már nevetséges életmód. Ahogy felkelsz és kéjes mosolyoddal homályos tükrödbe röhögsz. Agyad máson sem forog, csak hogy árts, hogy kínozz, hogy elvegyél. Minden gondolatod és tetted szinte remeg a másnak okozott fájdalomért, s neked az okoz örömet, ha elhiszed, te vagy az okos és te teszed így a jót.
Harcolsz. Egész nap. Mások ellen, azt hiszed, de fel sem fogod, csak önmagad ellensége vagy. S hogy mennyi elveszett energiád ölöd bele ebbe a számodra még fel nem fogott felesleges dologba, melyet másra is fordíthatnál; saját boldogságodra.
Hm…s én csak most értem meg, neked az a boldogság, ha rombolhatsz.
Démonjaid minden nappal új erőt adnak, mert szüntelen táplálod őket. Körötted táncolnak, s boldogan, hasonlóan kéjes vigyorral ünneplik, ki nem fogyó, etető lényegedet. S Angyalaid? Elbújtak már rég, vagy lehet, végleg el is hagytak talán…
De egyszer el fogsz fáradni. Egyszer – s így hamarabb – öreg leszel, s csak azok maradnak melletted, akik hasonlóan gonoszak. És majd ők is ugyanígy kihasználnak, megvetnek téged. S én akkor már messze leszek. Hatalmas távolságra tőled, s bárhogy kapálózol, már nem ér el kezed. Mert én boldog leszek, teljes és kiteljesedett. S azzal a valódi boldog mosollyal még csak gondolni sem fogok rád.
Neked minden kell, nekem semmi sem.
Neked az a minden, ha vagyonod van, mindegy, milyen áron szerzett, s azt úgy mutogathatod, mintha valóban te hoztad volna létre. Kínzol, átkozol, s hazudsz. Ez a lételemed, ez a mindened. Nekem pedig csak az a semmi kell, amit a színtiszta boldogság nyújt.
Egyforma utat jártunk be. Mindkettőnknek megvolt az esélye erre és arra. Mindegyikünk mást tanult. Hibáztunk. Hibáztam. Többször, de én vállalom. S ezek a hibák ébresztettek fel, ezek a hibák mondták el nekem, merre kell mennem, s merre nem, merre nézzek előre, s mi legyen az, amit már le kell zárnom. Megtettem. Szembenéztem önmagammal és vétkeimmel. S döntöttem. Mást akarok és máshogyan. Nem bántani, nem sunnyogni és nem azt várni, jobb legyen.
Az égiek nem ígérték könnyűnek az új utat. Te sem teszed azzá. De egyet elfelejtesz; azt, hogy erős vagyok, kitartó és őszinte. Hogy a bennem létező, lüktető érzés nem koholmány, nem erőltetett, s meghirdetett, csak szétkürtölt álca. Én már magam vagyok. Emberré váltam. S engem az az embertelen világ már nem érdekel.
Harcolj, én inkább megpihenek. Az alap már elkészült. Lassan, szépen építgetem kertem, s virágaim benne egyre csak nyílnak. Nyugodt ölben, tisztes szavak közé bújva pihenek meg esténként.
A minden más, mi külcsin, mi vagyon, legyen a tiéd. Neked adom, minden izzadtságcseppjét, minden démonját és álcáját, nekem, az én világomnak az úgy is túlságosan szegényes.

Köntös

2010-10-05T06:45:00.007+02:00

Tegnap köntösbe bújtunk, Ő fehérbe, én kékbe.
Ajándékba kaptam. Már régi vágyam volt, most beteljesült.
Összebújtunk ágyunk melegében és úgy éreztük, mintha már tél lenne, olyan igazi, fogcsikorgató karácsonyi idő. Meghitt, nyugodt pillanat lengett körül.
Mosolyogtunk fáradtságunkon, boldogságunkon, s azon, hogy volt, aki rosszindulatúan azt mondta, nem éljük meg a három hónapot sem…
Teát is főztünk. Olyan Marvinosat, citromfüveset. A füvet teazokniba bújtattuk, átáztattuk a jó hetven fokos vízben, majd egy kis mézzel megédesítve szürcsöltük. Igazi békés hangulat volt. Finom és kellemes. Ölelő és biztonságos.
És én arra gondoltam, milyen jó itt, ebben a kis szobában. Abban a szobában, mely egyetlen. Jó, mert otthonos, mert valódi otthont teremt, és melegségével nyugalmat hint ránk. Jó, és én nem adnám semmiért. Nekem elég ez. Meghittségével, békéjével.

Nekünk elég, mert mi vagyunk benne, s ha ez lenne az egyetlen szoba a világon, mi akkor is úgy éreznénk, hatalmas benne a tér…

Azt kérdezed, napot, éjszakát
mosnék-e érted harminc éven át,
pinceodúban, gőzben, éhesen,
hogy feltenném-e érted életem?
Megtenném érted, csendben, szótlanul,
egy sóhajom sem lenne panaszul,
s úgy érezném, érted mind kevés
a szótlan tűrés, titkos szenvedés.

Születésnapomra

2010-09-28T16:41:00.003+02:00

Kedves Ismeretlen Ismerőseim!

Szerettem volna korábban jelentkezni nálatok, de az idő és a sok dolog nem engedte. Kerestem a megfelelő pillanatot, a csendet, a nyugalmat, de nem jött el. Ami van helyette, arról még nem mesélhetek, bármilyen jó is, de egyszer meg fogjátok érteni ezt is…
Szerettem volna egy külön beszámolóval is készülni, de ami alapját képezi tervemnek, azokat még nem kaptam meg, így ha késve is, de az is elérkezik majd.
Amiért most valójában itt vagyok, az az, hogy megköszönjem mindazt a sokat, melyet soraitokkal, gondolataitokkal adtatok nekem. Velem voltatok, és drága Krisztukámnak köszönhetően kellőképpen meg is könnyeztelek Titeket – no, ezért még számolni fogok vele :)
Gondoltam arra, egyenként írok levelet Nektek, de úgy vélem, lássa inkább az egész Világ! Minek „titkoljak” el olyan sorokat, melyek nekem nagyon nagy boldogságot okoztak? Így most egyenként szólok hozzátok, mégis egy lapon! Mert szívemben épp oly nagy helyet kap egyikőtök, mint akár a másik.
Sorrendemet az határozza meg, ahogy „hallottalak” benneteket azon a napon, melyen a sok-sok barát mellett Ti is belibbentetek szeretettel és élményekkel teli kicsiny terembe; szívembe!
Köszönöm Nektek…

Kedves Larion!
Felnézel rám, mert a szépséges, belső erőm – ahogy Te nevezed, nem adta meg magát az alattomos kornak… Tudod, az élet, a valódi élet nem adhatja fel sosem. Jöhet vész, harc és átok, az igaz Élet erősebb annál, mintsem kikezdjenek vele a démonok. Betegségemmel már elszámoltam. Nem átkoztam, nem szidtam. Elfogadtam, hogy korábbi életem elfojtásai teret engedtek maguknak. De már nincs mit elfojtanom. Ami körülöttem és bennem van, az élhető és erősebb, mint valaha!
Köszönöm Neked, hogy akárhányszor volt nehéz percem, ránézve gyöngyszemű babáidra és kezed alatt megszülető varázs-alkotásaidra, mindig született bennem egy mosoly, és ez most is így van. És tudd, hogy az általad készített táska, mely kedvenc földrészem színeit, varázsait őrzi, képkeretbe kerülnek, hogy mindennap lássam, Te is az vagy, ami valójában igazi önmagad! Ezt ne add fel sosem!
Köszönöm, puszillak! KisVirág

Ágnes Kedves!
Első mondatod után tudtam, hogy Te vagy az. Láttam magam előtt zöld ruhádat, ahogy meglibbensz egy pohárral és hallottam kedves, csengő-bongó hangod, melyet sosem hallottam mégsem.
Te egy olyan ember vagy, akinél megtapasztalom egyezőségeink, még akkor is, ha sok mindenben mégis máshogy gondolkodunk. De szeretem, hogy kitartasz véleményed mellett, de közben elfogadod másét, kritizálás nélkül. Erős benned az alap, az, mely ahogy írtad, most bennünk született meg. Máshogy nem is lehet. Nem lenne értelme. Egy idő után az ember megtanulja, hogy nem a szép ház kell, nem a külcsin, s nem az, mely csillogásával elvakít, hanem, hogy a szépnek, legyen az bármilyen szerény, az alapja legyen biztos. Hiszen jöhet hurrikán, s jöhetnek fagyos, kioltani akaró szelek, egy valami mindig ott marad; az, amire van mit újra felépíteni.
Hiába vagy olyan messze, mikor olvaslak, sokszor közelebb vagy, mint hinnéd! Olyan közel, mint mikor akkor éreztelek, mikor hangod hallottam. Szép pillanat volt, megható. S én egy kis könnycseppel, némán köszöntem meg Neked, hogy gondoltál rám és ablakodból rám is tekintettél!
Köszönöm Neked!
Pusza: KisVirág

Kedves Szoluska!
Olyan angyali vagy, akár a kis angyalka, melyet küldtél. Kissé zavarba jöttem, mert nem is tudtam, hogy ennyit tudtam Neked segíteni…
S milyen érdekes vagy, néha kissé disszonáns (jó értelemben), hiszen egyszer imádod azt, amit csinálsz, és azt olvasom, mennyit ad Neked, mennyi pozitív visszajelzés vesz körül, aztán pedig mégis arra vágysz, hogy más légy, olyan hétköznapi, szinte kiszámítható… ne akarj az lenni. Nem akarj semmilyen sem lenni, önmagad legyél, mindazzal, ami vagy; érdeklődj, olvass, tanulj, és barátkozz! Dolgozz, munkálkodj, imádd azt, amit csinálsz, és közben ne felejts el élni! Légy vidám, és ragadjon el a hév, de nyugodtan engedd ki a feszültséget és a bánatot is.
Egyszer azt olvastam nálad, hogy fáj, amiért nincs barátod, amiért nem tudod úgy jól érezni magad, mint ahogy szeretnéd, vagy inkább, ahogy elvárják Tőled…a sok-sok minden mellett egyet nagyon tanulj meg Szoluska, mégpedig azt, hogy ne akarj sosem megfelelni! Senkinek. Ne akarj barátokat halmozni, s ne akarj úgy és olyan lenni, ami valójában nem is tudsz lenni. Egyszer minden zsák megtalálja a foltját, egyszer Te is megtalálod kicsiny felhődet, melyre boldogan huppanhatsz rá! Csak ne add fel! Sosem, mert amilyen kitartó vagy, úgy a boldogságodban is ugyanoly elszántan kell hinned!
Köszönöm Neked is!
Puszillak: KisVirág

Kedves Eszterda!
Köszönöm kedves kívánságod, egyedi díszítésed! Ahogy ránéztem, egy mosollyal konstatáltam, hogy tudom, ki vagy! Mindig szeretem nézni munkáid, de igazán akkor mosolyodom el, mikor kis gyerkőceid ugrálnak a képeken, és igazán Bori a kedvenc…talán a hajszín miatt. Közös. És munkáid közül a kicsiny, fehér levendulás madaraid…
További sok szép munkát kívánok, még több boldog családi együttlétet, és az ezekből táplálkozó színtiszta boldogságot viszonzásul!
Pusza: KisVirág

Kedves Vanessza!
Álmaimban láttam olyat, olyan szellőn szaladó finomat, mely ujjaim köré tekert időben, lágyan hevert. Nem szaladt sehova, sem ide világba, sem amoda, csak feküdt vékony tengerén s rajta kezed nyoma zenélt.
Színe ismeretlen, égi jel talán, láthatatlan folt az ég plafonján; haloványkék, sűrű lila, bodzasárga tükrös pirula, lágyan hulló rajzos ritkaság,
akár a csillag, ha hull alá. Álmaimban láttam csak olyat, olyan szellőn szaladó finomat, olyan nálad létező vagy százat, megismételhetetlen selyemsálat.
Köszönöm! KisVirág

Drága Zsuzsa!
Te talán többet tudsz rólam, mint a többiek. Olvastad harcom belső tüzeit, azokat, melyeket oltani akartam, s azokat is, melyekért harcoltam. Segíteni akartál, erőssé tenni, hogy könnyebb legyen, pedig tudtad, a harcom nekem kell megvívnom, hiszen már Te is megannyi harcot vívtál meg egyedül… Pártfogó vagy. Kitartó és folyton adó. Olyan, aki feláldoz, lemond és emberré tesz másokat! Olyan valakit is, akit még vasakart tart fogva. S talán Te mindezt nem is tudod. Mert az ilyen ember nem kér számon sosem, nem követelőzik, s nem kérdi: én miért nem? Mert az olyan ember, mint amilyen Te is vagy, kevés ezen a Föld kerekén, de mégis többet varázsol. Láthatatlanul, s néha hihetetlenül!
Köszönöm a versed, annak vidámságát, lüktetését!
Úgy legyen!
Mosollyal: KisVirág

Kedves Bera!
Tiszteled erőmet. S én mit tegyek a Tiéddel? Hiszen az is tiszteletre méltó épp úgy. Valakit szeretni, és mégis elengedni, hatalmas erő, s ez benned megvolt!
Az embernek lépni kell, akkor is, ha nagyon nehéz, azt hiszem, akkor igazán. Félretéve minden önzőséget, minden félelmet, minden szégyent és minden kudarcot, ahogy Feldmár is írta, különben megúszható a szégyen, viszont a szeretet elmarad.
Hiányzik az írásod, írj!
Pusza: KisVirág

Drága Katicám!
…egyelőre „csak” blogon… s remélem, ez valóban így lesz! Mert egyszer, legalább egyszer, de találkoznunk kell! Nem is írok mást, csak annyit, én a másikat jobban szeretem, de töretlenül és kitartóan Hajrá Ákos!!!
Puszikállak: KisVirág

Kedves Ildina!
Amikor a neved hallottam, jaj, hirtelen nem tudtam, hogy ki vagy. De a blogneved alapján már igen! Egy termékeny, kezei alatt gyöngyöző, tehetséges kis kézműves!
Köszönöm kedves szavaid, és azt hogy olvasol, hogy Te is velem vagy néha!
Pusza: KisVirág

Kedves Márk!
Már nem is tudom, melyik neved használjam.
Megkönnyeztél. Ez volt a szándékod? Na, majd kapsz Te is! S mint ahogy Marvin, úgy én is tudtam az első mondatod után, hogy ki is vagy valójában. Mosolyogva olvastam el minden szavad, s nekem külön jól esett, hogy bátyám torkából szóltak szavaid.
Te értesz, én értelek. Egyfajta közös nyelvet beszélünk, ha kezünkben tollunk forog, ha szavainkban szívünk tükröződik. Ez így van rendjén. S írni is csak azért érdemes, hogy adhass, még akkor is, ha valójában nem is tudod, hogy adsz, még akkor is, ha csak magadnak adsz!
Hosszú évekbe, évtizedekbe tellett, hogy megtanuljam, az adás nem egyenlő a Terézanyasággal. Sokat buktam, és sokat csalódtam. Nem bánom. Mert az utam mégis jó felé vitt. Adhatok, segíthetek, de egészen máshogy, s azoknak, akiknek szól, megértik. Megható és sokszor hihetetlen, hogy másoknak ennyit ér! Ritka nyelv ez manapság, de én nem bánom, hogy ezzel élek, hogy ezt tanultam meg.
Örülök, és egyben nagy megtiszteltetés, hogy értesz engem, hogy olvasol, s hogy egy idézettel örökre magadba véstem magam!
Baráti üdvözlettel: KisVirág

Végre

2010-09-23T20:11:00.009+02:00

Végre vége volt a napnak. Ha nem is teljesen, de legalább annyira, hogy úgy tudjak benne létezni, hogy lássam, érezzem magamat. Utolsó pillanatban egy utolsó tender, aztán egy kávé Pittivel, gyors rohanás a Tescoba Gabival, mert a holnapi céges buli élelmiszer listájáról csak lehagyták a vegákat, aztán irány haza. Gyors kávé, mert még itthon is munka vár. Gabi el, én meg végre kicsit leültem.

S ebben a "végre" pillanatban végre felhívhattam Pankát, hogy felköszöntsem, mert születésnapja van. Pár szót beszéltünk, aztán "közbeszólt" a gyermek. Mondtam neki, menjen nyugodtan, de szeretném majd felköszönteni valamikor.

"Nem kell, tudod, hogy nem kell. Nekem az, hogy felhívtál, hogy gondoltál rám, s hogy most beszélgetünk, sokkal többet ér, mint bármilyen ajándék..." - s tudtam, valóságot beszél, s én éppen ezért szeretem, s éppen ezért a barátnőm. Elköszöntünk, majd holnap csacsogunk.

Aztán végre belenézhettem emaileimbe is. Néhány levél. Az első Marvintól jött...egy nekem szóló "korai" születésnapi köszönet.

Meghatódtam. S nem csak azért, mert gondolt rám, mert írt nekem, s nem csak azért, mert nekem egyik legnagyobb kedvencem a Kisherceg, hanem mert ez a kettő így együtt sokkal mélyebben hatott rám, mint gondoltam volna. Egyszerűen telecsordult a szívem, s csak ennyit írtam neki:

"...ez olyan szép, és legfőképpen kedves, hogy ki fogom nyomtatni, be fogom kereteztetni, és a kezedbe adom, hogy ezt add nekem, jó? Más nem is kell. Semmi más."

Észrevétlen pillanat

2010-09-10T15:29:00.006+02:00

A lány úgy ment oda, mit számít egy újabb esély. Csak egy a sokból, még ha benne is rejlik a „talán mégis más” lehetősége. Hitt valamiben, de fel is adta néha. Csak álmodott arról, majd lesz úgy, ahogy szeretné, majd lesz úgy, ahogy lennie kell. Hitt abban, hogy az új, most még üres élete tartalommal telivé válik. Hitt, de félt. Attól, hogy játszani kell, hogy nevetni kell, hogy titkolni kell. Mégis úgy ment oda, ad egy esélyt az esélytelennek, egy mosolynak, bárminek. Csak egy délutáni, munkát feledtető tejeskávé, semmi más…
Belebújt kabátja melegébe, s végigsuhant a házak mellett, az üzletek előtt. Valamiért remegett. Nem a hideg volt az, inkább az izgalom. De úgy járkált egész testében, mintha nem tudná eldönteni, bent akar maradni, vagy inkább kijönne.
A férfi ott ült előtte. Határozott volt, erős, csak az ujjai között labdázó babrálás árulta el, valamit rejt. Egészen odabent. Látszott a szemében az izgalom, a kérdések sokasága. Látszott benne az, ami szótalan kapukat nyitott.
Mert volt egy pillanat. Egy megmagyarázhatatlan pillanat. Talán egy mosoly, egy érintés, vagy valami egészen más? Ugráló Angyalok, repkedő Tündék talán, de volt, s ez a pillanat volt a meghatározó.
És a férfi mesélt. Az életéről, a régiről, arról, ami kisiklott. Az előzőről, melyből akkor sem tanult. Gyermekkoráról, s arról miként nőtt fel úgy, hogy közben elfelejtett felnőni. Mesélt a fájdalmáról, arról, ami szakítja, tépi, és arról, hogyan szeretett, hogyan gyűlölt, hogyan akart és bukott meg újra. Arról, hogy hitt és miként tévedett, hogy mennyi energiát dobott el, s nem tudja, mi adta neki az újat. Elmesélte életének szinte minden szegletét. Nem csak a szépet, a rosszat is. Azt, hogy miben és hol hibázott, mit rontott el helyrehozhatatlan, s mit kell szégyellnie. Szavakat, tetteket, akár egy utolsó életregényt. A vágyait, az álmait, melyeket mások csak kinevettek. Lidérceit, félelmeit, s akaratát is, melyekkel legyőzni akarja ezeket.
Nem használt nagy szavakat, sem idézeteket. Nem könyvből másolt ideákat sorolt, s nem lexikális tanulságokat. Nem ígért, nem hadart, s nem mondta, könnyű az ő útja. Úgy beszélt, kinek úgy is mindegy már.
A lány ott ült előtte, hallgatta. Félrecsúszott álarca, melyet a bejárat előtt mégis csak magára erőltetett, lassan lehullt. Nem emlékszik, mely volt az a pillanat, s nem arra, miért nem ijedt meg? Miért nem szaladt el, s miért nem mondta egyszerűen azt; viszlát? Nem tudja, miért hallgatott, miért mesélt ő maga is oly őszintén, mint a másik? Semmit nem értett. Csak azt érezte, hogy az izgalom, mely lassan, észrevétlen alábbhagyott, átfordult valami mássá. Egy kellemes érzéssé, mely már bizsergett az áramaiban, mely hevítette, s mely engedte, hogy maradjon. Sokkal tovább, mint gondolta volna. Hinni akarta, hogy való az, amit lát. Hogy egy ember, egy majdnem ismeretlen, képes ily erővel önmagáról hibásként mesélni. Hogy egy ember, aki elszánt és szerezni akar, mégis sérülékennyé válik előtte, s nem takarva el vétkeit, múltja történéseit, nem akarja bíborbársonyba csomagolva, aranyozva tálalni azt, ami születésétől fogva nem lehet szent.
A férfi úgy ment oda, hogy talán számít egy újabb esély. Hiszen a gyomrában az a mély súly, mely akkor keletkezett, mikor a lányt oly rég óta újra megpillantotta, eszébe juttatott egy szót, melyet talán kamaszkorában érzett utoljára; szerelem. Úgy, hogy mielőtt belép, el kell döntenie, felveszi-e álarcait, vagy kívül hagyja azokat? Elhagyta őket. Nem akart kockáztatni. Elege volt. Élni akart, és ezzel a bátorsággal egy esélyt adni annak, talán van még számára élet ebben a világban.
A férfi úgy ment oda, hogy tudta, elmond magáról mindent. Nem titkol, nem szépít, mert nincs rá szüksége, hiszen ember, aki hibázni is képes. Úgy, hogy tudta, ha beléphet a kapun, ő is kitárja az övéit, s az a lány, aki most még őt várva az átlátszó üveg mögött háttal ül, és egy könyvet tart a kezében, eldöntheti, marad, vagy sosem akarja látni többet…
Aztán csend következett. Egy pillanatnyi néma és zavart csend.

De hiszen minden ítélethirdetés előtt van egy kis szünet, gondolták magukban. A babráló kéz átkúszott az asztalon és egy másik babráló finom kézért nyúlt. Majd a csendet, azt a hatalmas, feszülős, szinte elmúlni nem akaró csendet, egy mosoly végleg szilánkosra törte.

Harminc oldal

2010-08-26T16:45:00.005+02:00

Nem ismerem. Még csak azt sem mondhatom, hogy felületesen. Szinte sehogy.
Annyit tudok róla, amit olvasok. A blogjából.
Előttem a tizenöt oldalnyi, kétoldalas életfoszlány, előttem életének ritmustalan haladása, kapaszkodni akarása és előttem a harca, az arca.
Amikor láttam, örültem neki. Valami dobogott bennem, s az nem csak a szívem volt. Nem tudom, mi pontosan. Talán egy várva várt pillanat eljövetele, talán az izgalom, talán az, hogy végre…nem tudom. De több dobogott benne, melyet csak a szívre lehetne fogni.
Amikor az arcát láttam, a mosolyát, s azt hiszem, zavarát, emberibb lett előttem. Élő, lüktető, talányos és rejtelmes. Elfordult, pakolt, kutatott, keresett, s közben mesélt. Néha nem is tudom, miről (ezt szégyellem), de gondolatom arra siklott el, melyet később csak páromnak mertem bevallani; valami volt benne, valami a szemében, amit nem akart megmutatni. A tekintetét elfordította. Sokszor. Ahogy beszélt, ahogy mesélt, tele volt élettel, szenvedéllyel, de mégis valami mindig másfelé vitte. Eldugta előlem szemeit, a benne tekergő fényeit, és el a tudást, a lehetőséget, hogy mögé lássak.
Először azt hittem, nem bízik bennem. De hiszen, hogyan is bízhatna, hiszen Ő sem ismer? Azt sem tudja, ki vagyok. Ez eddig csak olvasott engem, épp úgy, ahogy én Őt. De ha nem bízik, miért ily kedves és közvetlen? Hiszen a bizalmatlanság gátakat épít, falakat emel, és ezáltal szavakat tart vissza. De Ő nem tartotta vissza őket.
A választ kerestem; miért? Aztán, ahogy telt az idő, ahogy szívtam én is az Ő levegőjét, ahogy elfoglaltam kis időre kibérelt helyem, és beletáncoltam üzletének apró kis csodáiba, mintha engedett volna. A beszéd kevesebb lett, s több a tekintet. Végül már percekig nézett bele az én kékembe, és ez megnyugtatott.
Az idegenségtől való félelmem eltűnt, elmúlt. S úgy léptem ki onnan, hogy máshogy lélegeztem. A kérdés súlya elszállt, csak árnyéka maradt ott. S milyen fura. Ha előveszem a kis csomagok bármelyikét, ha beletöltöm kis zokniba a füves csodákat, ha átfolyatom rajtuk a gőzölgő, forró vizet, az illatokkal, a mozdulatokkal, eszembe jut. Az arca, a „zavara”, az elforduló tekintete. Eszembe a mosolya, a rejtőző énje, a kérdőjelekkel teli létezése és a szenvedélye. Olyankor mosolygok én is. Jólesően, emlékezve és valamire várva…
S most, hogy itt van előttem életének kinyomtatott töredéke, valamit jobban értek. Ahogy olvasom, elszorul a torkom, belesajdul a szívem, és közben keresem a válaszokat. Rá. Csakis rá. Hogy ki is Ő valójában, hogy miért jött Ő az életembe, elém, s miért hat rám ennyire? Turkálok a betűi, mondatai között, hol egy A-ra ugrom fel, hogy egy S-en kanyargok lefelé. Talán nem is tudja, hány mondatunk közös, s hány múltunk kockái ütköznek össze? Nem baj. Nem kell, hogy tudja, de én éppen ezért tudom érteni és másként érteni, mint azok, akik nem értik.
Nekem megadatott az a lehetőség, hogy más legyek. Sokan azt mondják, azért, mert erős voltam. Én azt, egy frászt! Ha erős lettem volna, nem „szenvedtem” volna annyit, nem függtem volna. De van valaki az életemben, aki bár nem tud róla, mégis a legnagyobb dolgot adta nekem; azt, hogy emberré tett a saját embertelenségével. S én ezzel a tudattal és azzal az új élettel, melyet akkor kiharcoltam magamnak, élek tovább. Sokkal jobban, valóban erősen és szebben. Sosem hittem, hogy lehet ilyen szépen. Nehéz. Persze, hogy nehéz, de már erős vagyok, s esélyemből kamatot arattam. Van, mihez és kihez nyúljak. Biztos és erős. Érthető és értő.
Nekem megadatott ez a lehetőség, s fáj, hogy azt látom, neki nem. Vagy csak elment mellette? Ezt sem tudom. Nem tudom, valójában mi is kell hozzá; erő vagy szerencse? Talán akarat, az, ami benne is meglenne, ha nem engedné, hogy mások alátapossák...

Valamiért, valami ismeretlen okból, erőszakos, kíváncsi kicsikarás nélkül mégis ismerni vágyom. Mint, ahogy egy idegen egy másik idegen bőre alá vágyik, ha értelmet lát benne. Én látok. Mert számomra kínjaival, sodródásaival, könnyeivel és őszinteségével hitelesebb, s igen, elmondhatom csupán harmincoldalnyi betűtömeg után is, hogy emberibb, sokkal emberibb, mint e hazug és pénzéhes világ álarcokkal vértezett lényei közül bármelyik, aki a legszebbnek hiteti el magát!

Hétköznap

2010-08-23T17:02:00.004+02:00

A kollégám ma, kissé pipásan azzal állt elő, ő bizony nem hívja többet a Ferit.
- Na, mi a baj? - kérdeztük.
- Beszéltetek már a Ferivel? Csessze meg, a 105-ös melléken a tűzoltóság jelentkezik be…
Király. Akkor a Ramit se hívjuk. Ő a 107-es, a végén bilincsbe verve visznek el…

Ennyit az „új” telefonrendszerről… :)

Irodalmas órák

2010-08-16T19:20:00.015+02:00

Az elmúlt napokban valahogy feltornyosult bennem és körülöttem az irodalom.
Hol is kezdjem?
Talán ott, hogy korábban említettem, nagyapámról könyvtárat neveztek el. Iszonyúan büszke vagyok rá, s arra is, amit létrehozott, s az, hogy mindennek részese lehettem, örökkön kísérő boldogsággal tölt el. Szóval, innen kaptam egy mailt...
Abban megkérdezték, hozzájárulnék-e ahhoz, hogy egy írásom megjelenjen az újságban. Már bólogattam is, mintha látná onnan bárki is; persze! Aztán ahogy továbbolvastam a sorokat, könnybe lábadt még a szemem is, mert arra is megkértek, vegyek részt az Országos Könyvtári Napok szervezésében, s hogy részvételemmel támogassam őket!

Naná, hogy Etelkának egyből igent mondtam, képtelen lettem volna a nemre. :)

Még sosem vettem részt ilyenben, de valahogy már most bizsergető érzés tudni, hogy ott leszek, hogy adok, hogy teszek és újat láthatok! Egy kicsit talán újra betoppanhatok abba a Világba, melyet egykoron a könyvtár adott nekem, egy kicsit újra érzethetem azt az érzést, melyet nem felejtek sosem, s egy kicsit jobban ott lehetek, egészen bent, igen, azt hiszem Nagyapámmal egyetemben, az Ő kezét fogva, lelkemben kislányként!

Ez az érzés töltött el pár napig, majd két nappal később jött egy másik levél. Rácz Zsuzsától.
Korábban indultam egy pályázaton. Nem számítottam sikerre, valójában nem is azért küldtem. Nem szokásom figyelni a pályázatokat, de ez valahogy szembe jött velem. Épp az utolsó nap. S mivel volt egy, Zsuzsa korábbi írásához hasonló saját írásom, gondoltam beküldöm.

Mint írtam már többször is, nem hiszek a puszta véletlenekben. Vagy legalább is az élet már többször bebizonyította, hogy a véletlennek hitt véletlenek inkább adni, mutatni akarnak valamit. Ezzel a véletlen észrevétellel adtam hát be a pályázatom.

Valahogy ki is ment a fejemből az egész. Máshol jártam, más volt előtérben, mikor megérkezett Zsuzsa levele. S bár teljesen más volt a stílusom, és az írásom mondani valója, mint a többi pályázónak, Zsuzsa mégis felkeresett, hogy engedélyemet kérje az írásom megjelenéséhez a saját oldalán, illetve a médiában is. Mondanom, sem kell, mosolyogtam. Nem csak azért, mert jól eső érzés fogott el, hanem mert annak idején én is hasonló szamárságokat követtem el Terézanyaként, akárcsak Ő. Borzasztóan tetszett az írása, a humorérzéke, és persze a könyvből készült film is az egyik kedvencem. Postafordultával örömmel válaszoltam neki, természetesen igennel, s küldtem el címem, ahogy kérte, hogy a jogi dolgokat is elintézhessük.
Egy napra rá pedig megérkezett a rég áhított könyv Kiyná Mathir-től. Szinte ugráltam örömömben. Már rég beszéltünk róla, hogy szeretnék egy példányt, de aztán mindig közbe jött valami, ami miatt halasztódott az ügyintézés. S mikor végre leegyeztettük, már nagyon vártam. Alig bírtam kivárni, míg Gábor felnyitja a postaládát. Olyan voltam, mint egy kisgyermek, ki a karácsonyi ajándékát akarja darabokra szedni. Szinte magam is téptem volna ki a ládából, csak hogy láthassam, érezhessem, kinyithassam.

Újra csak mosolyogtam, mikor láttam, olvastam, édes fiús írásával mit írt bele nekem. Hamarosan neki is állok, hogy befaljam minden sorát (erről még majd írok! :) )
Talán ebben a pár napban, a szabadság ideje alatt lesz időnk arra, hogy Gabi és én felolvassunk egymásnak. Ő verset nekem, én pedig novellát neki. Vagy az is lehet, Ő belebújik Cseh Tamás könyvébe, én pedig a novellásba. Aztán külön-külön osztjuk meg egymással az élményeket. Kiszakadunk ebből a hétköznapi malomból egy kicsit, ki, ebből a néha rothadó világból, hogy belebújjunk az élet más szépségeibe...
Aztán jött a péntek, és meglátogattuk Marvint.

Korábban már jártunk arra, de a kis üzletecske zárva találtatott. Egy darabig néztük csak a kirakatot, majd egy nagy sóhajjal egyetemben álltunk tovább. De ezen a pénteken újra felkerestük. Mivel szabadságon voltam, így inkább a délelőttöt választottuk. Bíztunk benne, ezúttal nem megálljt parancsol a piros rácsos ajtó, hanem betessékel.

Én már az autóból felismertem Marvint. Épp a szomszéd kofával beszélgetett, de ahogy látta, hozzá érkeznek, egyből ránk figyelt. És betessékelt.

Szerettem volna tovább titkolni ki is vagyok, de nem bírtam magammal, és a mosolyt sem tudtam levakarni az arcomról. Majd, ahogy rájött, ki és egyáltalán mi járatban, lelkesen ültetett, kínált, kóstoltatott és mesélt. És olyan jó volt hallani arról, hogy élvezi azt, amit csinál. Tele volt szenvedéllyel, s néha – persze csak jó értelemben – alig lehetett lelőni.

Az üzlet bár kicsiny, de épp oly barátságos. Tisztaságával, hívogató csecsebecséivel maradásra bírja az embert. Marvin pedig előzékeny volt, kedves, ahogy egy jó tulajdonoshoz illik. Sorra szedte le a hatalmas vörös fémdobozokat, illatoztatta meg a teákat, és főzte le a jobbnál jobb fajtákat.

Vevők jöttek-mentek, az élmények pedig előkerültek. Aztán megjelent Melange, egy másik blogger, és Ő is becsatlakozott a kis társaságba, s míg mi Marvinnal a teát mértük ki, melyet otthonra szántunk, addig Gabi Melange-val beszélgetett üzleti dolgokról.

S hogy hogy jön ide, mármint az irodalomhoz Marvin? Hát úgy, hogy általa (és nagyon jó, hogy általa!) közelebb kerültünk nem csak a teázáshoz, hanem egy helyhez is, mely már minket is hívogat. Vindornyalak és az ott élő írónő, azt hiszem, egy újabb jel arra, jó felé járok :)

(Igaz, ez a bejegyzés korábban íródott, de azóta csak újabb impulzusokat kaptam, mondjuk, egyik regényem befejezéséhez, egy másik folytatásához és egy harmadik elkezdéséhez. S ahogy kezdődött, úgy "fejeződött be", ugyanis a fesztiválon összeismerkedtünk két leányzóval. Az egyik, mint kiderült Nagyapám tanítványa volt, aki éppúgy imádott a könyvtárba járni, abba a könyvtárba, ahova jó magam is...
Nem is tudom, miért van, hogy néha a jó dolgok egyszerre jönnek... Egy egész hadseregnyi. Szinte megállíthatatlanul. Mintha feledtetni akarnák a rosszat, nehezet, azokat eltörölni, s ezáltal előtérbe helyezkedni úgy, hogy tudjuk, merre kell menni, mit kell tenni, s hogy lássuk, jó úton haladunk, még ha néha göröngyös is az út!)

"Nem fojthat bánat, újra erőt ad az ég,

vaskézzel támad, de megvéd a Zöld, a Kék.

Elzár és kínoz, mérgekkel olt a múlt,

de bent egy hang bíztat, hogy újra lerázd a súlyt.

Érezd, hogy hozzád ér, nincs idő, nincs tér...

...árnyékok láncál él, aki fél."

Nekem az I. Ördögkatlan

2010-08-09T16:59:00.017+02:00

Az az igazság, hogy én még sosem voltam fesztiválon.
Mármint medvehagymáson, rétesesen, hagyományőrzőn igen, de zenei fesztiválon sosem. A fene tudja, miért, de ne nagyon vágytam a tömegbe, az ittas, már-már néhol túl közönséges népek közé, ahol az ital és a „miegyéb” az úr. Persze, ez általánosítás, hiszen nem mindenki így viselkedik, s nem mindenki él ezekkel a „miegyebekkel”, ennek ellenére mégsem vágyakoztam oda.
Aztán Gabi említette, hogy lesz ez az Ördögkatlan, vagy mi.
Megnéztem a weboldalt. És a hosszas tájékozódás után rájöttem, ez lehet tetszene…
Koncertek, színházi darabok, irodalom, tánc, filmek, képzőművészet. Szóval minden, ami szem-fülnek ingere, s főleg ama bensőnknek, melyben nagyon is közösek vagyunk. Így belevágtunk, és örömmel, tele élménnyel mondhatom, nem bántam meg! Bár, talán ez a fesztivál is kibír még egy-két évet, de aztán olyan szinten lepik el az emberek, a tömegek, hogy a szervezés, bármennyire is szervezett, mégiscsak szervezetlenné válik. Persze kordában voltak az emberek, csak valahogy úgy tűnt, hogy már most kevés volt a hely egyes darabokra. Nagy volt az érdeklődés, ami valljuk be nagyon jó és szép, hiszen nem csak kultúrát, kikapcsolódást nyújt a társadalom bármilyen rétegének, korosztályának, hanem egy kicsit, vagy talán jobban kinyitja szemünk hazánk szépségeire.
Valljuk be, sokan vagyunk úgy, utazunk Horvátba, Görögbe, Spanyolba, Olaszba, csak tengerpart legyen, csak meleg legyen, csak más legyen, s közben fogalmunk sincs, milyen szépségek rejtőznek falvaink mélyén, hegyeink, dombjaink között.
Itt Villányban és környékén rengeteg szép látnivaló van! Mi nem hagytuk ki azokat sem, természetesen. Én nem vagyok nagy italos, sem boros – ha rajtam múlna, csődbe menne a szeszipar -, és Gabi sem az. Így nem a borospincéket látogattuk, hanem a falvakat, a várakat.
Meg sem kell említenem, amerre járunk ebben a „piciny” országban, általában felújítás van. Most a siklósi várat újítják fel, ezért most oda nem jutottunk be. Mi csak mosolyogtunk, hiszen ez is egy jel, „akkor ide is visszajövünk még”, és arra is, körülöttünk minden, mint ahogy az életünk is, szépen újul, épül, alakul! :)
Szóval, a fesztivál. Igen, iszonyú sokan voltak, s ha valaki látni szeretett volna egy jó kis darabot, nem volt elég heti, vagy napi jegyet vásárolnia, még sorba is kellett állnia külön a belépőjegyekért. Mi is így tettünk. Órákat. De megérte. A végére már rutinosan pörögtünk, oly annyira, hogy rendszerint jól el is fáradtunk.
Tegnap hazafelé éppen arról csevegtünk, mi tetszett a legjobban. Hát, nem is tudom. Próbáltam összehozni a megfelelő sorrendet, nem volt könnyű.
Így a mérleg a következő lett:

1. Népdal és barokk - Sebestyén Márta és Andrejszki Judit koncert (ez volt a második Sebestyén Márta koncertünk, de újra csak azt tudom mondani, fantasztikus volt! Bensőséges, és mégis tágra nyílt befogadású, melynek hangulatához hozzájárult a palkonyai templom akusztikus hajója. Talán négyszer jöttek vissza, de lehet, volt az több is. Mikor is lesz a következő? :))
2. Örkény: Azt meséld el Pista! (egy nevettető, mégis mosolyt lehervasztó darab, azaz úri előadás Mácsai Pállal. Még jó néhányszor meg tudnám hallgatni. Azt hiszem, fogom is! Itt jegyezzük meg, nagyon édes az alig két hónapos! ;))
3. Csík zenekar (bár az áram eltűnt egy pár percre, de mi őrjöngtünk, ők pedig hálásan folytatták közelebb kúszva a néphez, miközben szólt a magyar népdal, a csángó, a Quimby, Kispál…imádni való, szívet melengető kedves és tehetséges emberek! – kár, hogy utána haza kellett jönni…)
4. Cseh Tamás emlékest a szoborparkban (feledhetetlen este, mely bár kissé szégyenletesen indult a részegséggel összebarátkozott Víg Mihály személyében, de akadtak ott kedvencek, mint Takáts Eszter – iszonyú jó hang és szöveg, Háy János, Makám együttes – beléjük bolondultam, Téka, Berecz András – széthahótáztuk magunkat – és azok az édes, nagy tehetséggel megáldott kaposvári fiatalok!)
5. Házasságon innen és túl - Rátóti Zoltán előadóest (megunhatatlan téma a szerelemről, házasságról, és ami benne, előtte, mögötte vagy éppen utána van! Varázslatos este volt, sok humorral és valami egyedülálló előadással! Szegény Rátótiról folyt a víz, de bírta. És Gabi rájött, nem is annyira unszimpatikus az ember, ez a Háy pedig fantasztikus!)
6. Nem tudni hogyan – Bárka színház (kemény darab, azt hiszem, mondhatni érvágós, a féltékenységről, annak is arról a fajtájáról, mely őrjítő és valóban ölni képes! Mucsi elképesztő volt! Megszerettem….)
7. Zabhegyező Kolcsár József előadásában (hihetetlen érdekes, néha nevettető, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy egy kukában az egész élet…)
8. Dob+Basszus extra Háy Jánossal (kissé döcögősen indult; „Mit kérdeznél magadtól először?” – mi azt Bérczes Lászlótól, hogy hány csíkos pólója van? :), félhomályban induló, csillagos éggel záró est, ahol új dolgokra leltünk, köztük egy új színházi darabra is kíváncsiságot)
9. Makai Ildikó „régi” és új verseskötetéről (külön élmény volt, hogy ismerem Ildit, és ezért sem, valamint a csodás versei miatt sem hagyhattuk ki. Egy dedikált példánnyal tértünk haza:) )
10. Cseh Tamás kiállítás (gyermekkori rajzai, tanulmányai, művei, alkotásai, metszetei, festményei egy kicsiny helyen. Gabi külön meghatottsággal leste azokat a rajzokat, melyeken látható volt közös iskolájuk:) !)
11. Istentelen ifjúság – Bárka színház (nekem kicsit depis, de érdekes történet az emberi gyarlóságról, istentelenségről, gyávaságról, igazságról és a felelősségről. Tanítani kellene…)
12. Boban - Marko - Rúzsa koncert (feszes tempó, igazi kavalkád hangulat, néhány számra betoppanó Rúzsa Magdi, hatalmas tömeg, közönséget táncra perdítő zene-bona)
13. Hagyományőrző fogathajtó verseny (sosem hittem volna, hogy ennyire le tudnak kötni a kocsisok! Alig akartam elmenni onnan…)

Azt hiszem, ennyi, de az is lehet, kihagytam valamit. Azokra nem is gondolok, melyekre nem jutottunk el… de máshol megtaláljuk őket…. Úgy véle, ennyi koncerten, darabon, irodalmi esten az elmúlt öt évben nem voltam együttesen, mint ez alatt a néhány nap alatt.
Ördögi volt, a vihar megkímélt minket, a Nap sütött, s néha valódi katlan volt! :)

Bizalom

2010-08-03T16:18:00.009+02:00

Azt mondod, más vagyok. Hiszek Neked. Még akkor is, ha eddig már sok hazugság találta meg szívemet. Hiszek, mert Te is hiszel. Bennem és általam. Nem kérdőjelezem meg szavad, nincs miért. Előttem tetteid bizonyítanak! S az sem baj, ha sírsz. Én zokogva törlöm le könnyeid, s karomba zárva ölellek, míg el nem alszol. S ha ezen az egy Világon golyók tüzében, lángok közé zárva már csak mi fogjuk kezünk, én akkor is elhitetem Veled, hogy születnek még értékek. Bennünk és általunk.

Hordaléktalajon

2010-07-27T18:54:00.011+02:00

Szokásos keddi nap. Illetve nem is annyira szokásos, mert a munkát magára hagytam. Nem azért, mert nem volt hozzá kedvem, dehogy! Jóban vagyok én azzal, sőt, szeretjük is egymást, de ezen a szokásos, ám mégsem annyira szokásos napon a tűt jobban kellett szeretnem. Húsz percig meg is voltunk egymással, aztán kitessékeltem magamból. Ennyi időt kapott, hogy feltöltsön minden jóval. Aztán irány ebédelni.
Az ebéd is jól esett. Nem forog már a gyomor, nem fáj a fej, s valahogy a mosolyom is fényesebb. Minden szebb és jobb.
Szóval, ebéd egy szokásosan jó helyen. Finom leves, még finomabb főétel és még egy kis desszert is mellé. Már simán mennek ezek a finom katonák belém. Csak úgy csattognak bele a számba, és én kívánom is őket. Ahogy ülök, a tőle várható megszokott időben betopog a főnököm fia. Észrevesz, mosolyog és odaül elém. Míg ő a levest kanalazza, a még soha nem szokott módon beszélgetünk. Mindenről. Nem a cégről, nem a munkáról, hanem a hétköznapokról. Még sosem ebédeltem vele. S talán még sosem beszélgettem vele. De akár csak a finom zöldborsó leves, úgy ez is jól esett. Aztán ő elmegy, engem hagy pihenni. Jót mosolygunk, hogy a nagymosás után nekem most még száradnom kell. Száradok. Szinte már pilledek, aztán bejön egy nő öt gyermekkel. A legkisebb a pult mögé rohan és kiabálja: Apu, apu! – az „apu” ránéz, mosolyog. Összenézünk, és mosolygunk. A másik három nagyobb megszokott módon a hűtőnek támad, kikerülnek az italok; energiaital, tea, kóla, ásványvíz. Majd a pulthoz mennek, és ebédet kérnek. A negyedik idegen csak áll és néz. Majd ő is beáll a sorba.
A nő a pulthoz fordul, kedves, szinte nyájas hangon szól az „apunak”. Én felállok és elindulok. Mellettem a kisfiú tipeg. Mosolygósan néz rám. Kezében akkora a teás flakon, hogy alig látszik tőle. „Vigyázz, el ne csússz!” mondom neki, ahogy kis lábait a vizes kőre helyezi. „Oké, vigyázok!” néz rám megint mosolyogva, majd szigorúan a kőre.
Ahogy kilépek a helységből, mögöttem már csak a titkos szemek látják azt, ami nem fér bele egy szokásos napba.
A nyájas női hang durva, erőszakosra vált. Kiabál és fenyegetőzik. Nem számít az ember sereg, s nem számít az sem, hogy saját gyermekei is ott vannak. Habzik a szája, szitkozódik, és alpári módon fröcsköl. Csernus erre azt mondaná; fél. Mellette eszik az öt gyermek szótalan. Ő kér, követelőzik, vagdalózik, s hozzá kéjesen vigyorog. Az „apu” feszül, de tartja magát. Inkább mosolyog. Megszokott dolog ez. Megszokta a rágalmat, megszokta a kétszínűséget és megszokta a zsarolást is. Pénzről van szó. Mint mindig, a szokásos módon.
A vendégek jönnek, fizetnek. Valószínű szeretnének a szokásos módon nyugodtan ebédelni, de nem tudnak. Ez csak az egyik felet zavarja, a másik zavartalanul szidja azt a nőt, aki az imént tette ki a lábát. Elmondja minden ribancnak, szemétnek és ócskának, ahogy lennie kell. Pedig valójában nem is ismeri. Ellenséget lát benne, akit támadni kell. Egy olyan vadat, aki elvette előle a legfinomabb húst. Elvette azt, ami valójában már évek óta nem is volt az övé. Dühében nem látja, valójában ő maga kínálta fel neki. Szinte odadobta elé megrágva, „nesze, nekem sosem kellett”. Aztán szidja a másik új életét, a boldogságát, azt, amit irigyel tőle, pedig neki már egyáltalán nem kellett. Korábban sem. Ezt is hangoztatja. De szidja, korholja és hasonló alpári szavakkal illeti. Valójában őt sem ismeri.
A hűtlen gazdának csak addig jó a kutya, míg láncra verve neki csahol. Ha szólnak rá, „kuss” a neve, s ha őrizni kell, „figyelj!”.
Egy vendég jön, fizetne.
A nő pénzt követel. Azt, ami neki „jár”. Sokat. Szerinte aprót, másnak a fele is sok lenne. Az „apu” eltolja a kasszától, az kiereszti karmait és belevájja a férfiba. Mélyen, erősen, úgy, hogy kifakad a vér. Sivít, akár a dühödt téli szél; „Üss, ahogy szoktál!” neveti bele a férfi képébe, aki ha tehetné, valóban megtenné, de pontosan tudja, mire megy ki a játék. Provokálják. S ha még a régi lenne, az, aki egykoron volt, lehet, újra megrángatná. Megmarkolná erősen a nő karjait, és keményen, jól megrángatná. De már nem teszi. Tudja, hogy az támad, aki gyenge. A hazugságokra már kezd immunis lenni. Beléjük fáradt, megcsömörlött.
Egykoron odaadta volna mindenét, csak hogy szabaduljon végre, de az sem volt elég. Semmi sem volt elég. Neki, így a hosszú évek távlatából a boldogsága fontosabb, és a jövője is. Ezért sem támad. Inkább ad. Újra. Sokat. Hányingerrel. Pedig odaadná azt szívesen is. De így már nem megy. Mert a saját két gyermeke minden lát. S tudja azt is, valójában semmit sem látnak. Tehetetlen. Mégis elfogadja.
Elment, mert feladta. Elment, mert nem tudta megoldani. Elment, mert megcsalták, becsapták, mert szétomlott az, ami egykoron szép is lehetett volna. Elment azért, mert elege lett, mert végre látott, és elment azért is, mert azt remélte, így külön mindannyiuknak több esélye van a boldogságra. S mert rájött, nincs esély. Egyedül nincs. S arra is, tovább kell lépni, akkor is, ha fáj, akkor is, ha nehéz, és akkor is, ha túl sokat veszít. De így már nem akar élni. Élni akar! Úgy, ahogy emberhez méltó.
Tudja, két emberen múlt. Tudja, maga is hibás. De ő ezt az életet már nem akarja. Sem a hangot, sem a szemeket, sem az illatot. Sem a háborúkat, sem a követeléseket, sem pedig a zsarolást. Sem az üres életet, a folytonos figyelést, sem a pénzeszsákot játszani. Nem akar már egyáltalán játszani. S nem érti, ha elengedték, most miért akarják újra láncokhoz kötni? Nem érti, ha a másik is máshol kezd újat, miért akar itt is folytatást? És nem érti, miért így, miért ilyen eszközökkel?
A nő diadalittasan vigyorog. Nyertesnek érzi magát. Örül, boldog és úgy érzi, újra győzött. Eldugja a pénzt, majd ellép onnan.
A legkisebb, ki apunak hívja a nem is aput, csak néz. Látszik a szemén, hogy fél. A saját kettő lehajtott fejjel eszik tovább. A legnagyobb nem saját diadalmasan ugrásra kész. Az ötödik idegen kezében megáll a kanál. Mintha nem is lenne éhes. Szemében ott csillog a nem értés és a kétely.
Pakolnak és mennek.
Az ott maradó vendégek összesúgnak, és némán esznek tovább. A teremben hatalmas a csend. A béke, a jóízű ebéd megszűnt létezni. Aztán pillanatok múlva a titkos szem is pislant egyet. S mintha váltana a kép, a terem beszélni kezd. Visszaáll a megszokott délutáni rend.
A vendégek elmennek, a székek a helyükre kerülnek, a padló tiszta lesz.
A villany lekapcsolódik. Néma csend odabent. Sötét és üresség.
Aztán ezen a nem is megszokott napon az „apu” hazatér otthonába. Oda, ahol otthon érzi magát. A sosem szokott szoros öleléssel megszorítja azt, aki mellette áll, aki kitart mellette. Tűzön-vízen át. Bárhogyan, bármilyen körülmények között.
Beszélgetnek. Őszintén, mindenről. S ahogy a nap lenyugszik, úgy a pillanatnyi rosszkedv is kicsúszik belőlük, mintha nem is lett volna sosem. Tudják, jön még ilyen, s azt is, viselni kell. Egy darabig még mindenképp. De legbelül és egymás szemébe nézve azt is pontosan tudják, míg valaki egy lakásban a pénzt számolgatja, addig egy otthonban a szeretet kövei épülnek. Erősre és keményre növesztve a falat.
A seb gyógyul, van, mi gyógyítsa. Ez pedig a remény és a kitartás, amit egy egyszerű nem szokványos nap nem túrhat szét. Képtelen rá. Túl gyenge hozzá, s az, mit minden erejével és eszközével szétzúzni akar, csak még keményebbé válik!
Amin a másik jár, hordaléktalaj csupán. Mozgó, ingoványos lét. Ott könnyű elesni. Felállni a nehéz!

"A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is oly egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot nem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza."

Három tücsök összejött

2010-07-22T16:42:00.003+02:00

…illetve volt az négy is, és talán szebben is szólt, mint három tücsök…
Nem voltam még Sebestyén Márta koncerten, előadáson, esten. Azt nem mondom, hogy nem foglalkoztatott, hiszen imádom a hangját. Először – amikor legalább is felfigyeltem rá -, az István, a királyban hallottam. Jesszus, hátborzongatóan gyönyörű volt! Én pedig még csak kiskölyök, de már akkor is nagy hatással volt rám. Meg nem tudom mondani, hány alkalommal hallgattam meg akár a bakelitet annak idején, akár a cd-t, de mindannyiszor torokszorító érzés kap el, ha meghallom.
Aztán persze hallottam rádióban, tévében, filmben (igen, az Angol betegben is Ő énekelt, Ő is énekelt!), és szerencsére „felkapták”. Kivirágzott a tehetsége, fantasztikus úton jár még most is, elismerő sikereket ér el, emellett „Az év énekesnője” (1984), Liszt Ferenc-díjas (1991), Kossuth-díjas (1999), Prima Primissima-díjat is nyert (2003), és megkapta Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjét is (2005).
Gabim említette, hogy egyszer majd szeretne…én persze már másnap rajta voltam az ügyön, s oly jól sikerült az időzítés, hogy a hétfői nézegetésből, keddi jegyátvétel lett, és egy szerdai csodás előadás a budapesti zoo pálmaháza mellett.
A székek elsőre kényelmetlennek tűntek, de fogalmam sincs, hogy fészkelődtem-e egyáltalán. Nem hiányzott párna, sem takaró. Mellettünk pávák pipiskedtek, mintha ők is hallgatni szeretnék az előadást, s ahogy ment le a nap, csodás volt, miként egy-egy gólya, vagy madár egészen alacsonyan, felettünk vágta át az eget.
A nézőtér megtelt, még gyorsban pótszékeket pakoltak. Ki ülve, ki korlátnak támaszkodva, ki a kőkorlátra huppanva várta, hogy elkezdődjön végre.
…s ez a kis ciripelő, szorgos tücsök elővette énekhangját, sípját, dobját, nádi hegedűjét (no, jó, azt nem), meghívta három barátját, a tüneményes hangú, „úri hölgyes” Andrejszki Judit barokkénekest csembalójával, a mindenbe (lyukasba, lyuknélkülibe) levegőt fújó Szokolay Dongó Balázst, és a mindig mosolygós, örök hevületben pengető Bolya Mátyást, hogy végre, annyi, eddig sikertelen meghívásnak most eleget téve csupa állatsereglettel varázsoljon minket körbe.
Volt ott minden, tücsök, bogár, szúnyog, páva, lárva, medve, kecske, nyúl, s még a nyúlon túl talán oroszlán is, s ha a szúnyogok csíptek is – szerencsére minket nem -, ezt a szép, vidám, hangzatos és néha már-már erotikus dalocskákkal megtűzdelt népdal kavalkádot nem tudták megzavarni.
Tucatnyi hangszer, megannyi nyelven éneklő dalocska, folyton lábat megmozdító ritmus, kacagtató humor, és valódi érdekesség várt ránk. Érdeklődő fiatalok, futkorászó gyermekek, összebújó idősek, párok és magányosok.
Nem csalódtam. S bár nagyon álmos voltam, még az altatódal sem tudott elaltatni. Valahogy ebben a vihar utáni csillagos, meleg estében, abban a szinte tiszteletet betartó oroszlánbőgés nélküli langyban úgy tűnt, tökéletes összhangban volt a reneszánsz a népzenével, s a kis tücskök olyan parádés éjszakaelőt varázsoltak, mely élményével telve biztosan tudom, hallgatni fogunk, és hallgatni akarunk még ilyen tücskös-bogaras ciripelést.

Trója próba

2010-07-20T15:07:00.009+02:00

Néhány hónappal ezelőtt lett lefoglalva a jegy. Amikor megláttuk, szinte azonnal lecsaptunk rá.
Csábított a cím, a szereplők, és főleg a helyszín.
Trója. Világpremier a komáromi Igmándi Erődben!
Így hirdette a plakát, melynek szürkeségében, vöröslő falovon teljes vértben Pintér Tibor feszített.
Sosem voltunk még lovas színházban, hát, itt az ideje, hogy belekóstoljunk valami másba is. Megtettük.
A helyszín – aki járt már ott, tudja – közel sem pazar. Kőből körberakott erőd falak alatt alakították ki a színpadot. Vagy inkább nem is mondom színpadnak, inkább színtérnek.
A délelőtt folyamán már feltérképeztük a helyszínt, végigjártuk a még szikrázó melegtől forró homokot, átjártuk a hűvös várfalakat és alagutakat. Gábor még egy pajzsot is felkapott az esti díszletből, s görög harcosként feszített előttem. Néha egészen eszetlen tud lenni, de nagyon szeretem benne ezt a komoly férfi mögül előtörő huncut gyermekséget!
Meleg volt. Őrjítő meleg. Mi mégsem bújtunk meg az amúgy sem hűvös szobában, hanem inkább útra keltünk. Néha már vonszoltuk magunkat a hatalmas Monostori Erőd óriás lépcsőin, ahol igazi megnyugvást jelentett a kietlen és majdnem már kísérteties folyosók hűsítő légköre. Hatalmas, szinte bejárhatatlan. Ridegsége kissé visszataszító, üressége fojtogató. Talán „aprósága” miatt ezért tűnt az Igmándi barátságosabbnak.
Már este hét órakor hatalmas tömeg volt. Mi is elfoglaltuk kissé kényelmetlen, de jó helyünket és vártunk.
Aztán úgy háromnegyed kilenckor végre elkezdődött.
Egy lelkes és tucatnyi diákokból álló osztály sétált be a vár falai alá. Az osztályfőnökük épp a falak között játszódó trójai háború kialakulásáról mesélt nekik. Néha kilépett a tömegből egy kisfiú, amolyan lelkes, mindent tudni vágyó kisdeák, és énekre fakadt. Tetszett, hogy akkor mögötte megállt a kép. A többiek mozdulatlanná meredtek. Kicsit olyan volt, mint amikor a valóság és fikció egy ponton találkozik. Mikor a kisfiú befejezte énekelni valóját, újra indult a diákélet. A kezdet jó volt, tetszett, csak a fene tudja, miért, úgy éreztem – aztán kiderült nem csak én -, mintha Nyilas Misit hallottam és láttam volna: „Légy bátor…”. Ettől függetlenül az elgondolás szuper volt! Néha még fel-feltűnt, hiszen igazi kíváncsi diákként az ajtók előtt maradva bebiztosította magát, hogy amolyan fegyverhordozóként részt vegyen a valódi történelemben.
A darab…kicsit gondban vagyok, mert szeretnék róla áradozni, azonban mégsem tudok. Nagy produkció volt, látványos, és színes. Lekötött, mégis volt, hogy nevetve összenéztünk. Nem a cinizmus miatt, dehogy, csupán mert voltak üres járatok, voltak elcsúszott dalok és ez valahogy máshogy tetszett nekünk. Azon is jót nevettünk, hogy Boagrius szerepében díszelgő Fekete Lacinak nem sok idő jutott. Ettől függően a közönség már nagyon várta, valódi vastapsot kapott. Viszont hiányoltam Vikidál Gyulát, pedig vártam. Gábornak nem, nekem viszont tetszett Janza Kata, és Pintér Tibor előadása. Viszont a Priamoszt alakító Feke Pál egészen lenyűgözött. Volt benne valami igazi valódiság, akár Papadimitriu Athinaben, ami teljesen magával ragadta az embert, túl a díszleteken, a falakon és az időn. Szerettem volna tudni, hogy majd ő játssza el Istvánt, a királyt, de sajnos nem…. Ami viszont nagyon félrement, az Völner Eszter választása volt. Ő játszotta és énekelte Akhilleusz kedvesét, Briszeiszt. Tünemény, szőke, törékeny lányka. Valódi szépség, csak a „cs” betű kimondása kissé nehézségekbe ütközött. Na, mindegy, nem bántom, elvégre, ha így tudnék énekelni, ajándék lenne.
Néha nehezen érthető, és néha zeneileg is félrecsúszott. Imádtam azokat a részeket, mikor a hangszerelés eredeti volt, jól hallhatóan zenekari, de kissé elborzasztott, mikor egy-egy hangszert inkább szintihanggal utánoztak. Ez valahogy fájt a fülemnek. Érthető volt a darab, mármint a maga módján, hiszen tudható volt, miről szólt. De ha lett volna valaki, aki eme történetet nem ismeri, kicsit gondban lett volna, úgy hiszem. Még jó, hogy alapmű.
Tetszett a színtér remek kihasználtsága, hogy nem csak a falak előtt játszottak, hanem a falakon, a mögöttes dombokon is. Néha itt, majd ott tűnt fel egy szereplő, egy táncos, vagy éppen a vissza-visszatérő osztály. Remek és gyönyörű látványt nyújtottak a lovasok, a kaszkadőrök, az íjászok, a harcosok, és a különböző látványelemek, mint a tűz, a fények, a díszletek. Néha az egész torokszorító és magával ragadó, néha észhez térítő és fej csóváltató.
Épp ezért vagyok gondban. Mert valahol nagyon, őrülten tetszett, de ugyanakkor volt, hogy bosszankodtam, miért nem figyeltek oda jobban?
Majd fél éjfél volt, mikor véget ért. Vegyes érzelmekkel toltuk egymást előre a tömegben, de újabb élménnyel.
Majd a tízedik előadásra kiforrja magát. Bár a szöveg marad, a hangszerelés és az eltévedt szereplők is.
Minden negatív érzéstől függetlenül szép volt, és jól megszerkesztett. Kissé film ízű, mégis valahol varázslatos, megérintve felnőttet és gyermeket is.
Augusztusban látogatunk el újra ide. Akkor az István, a királyt nézzük meg. Már nagyon várjuk! Az a darab nálam mindent visz. S bízunk benne, hogy ezzel a látvánnyal, ebben a környezetben, ha nem is az első, eredeti szereplőkkel, mégis fergeteges élményt fog nyújtani! Kipróbáljuk azt is...

Tükörben

2010-07-15T15:22:00.003+02:00

Mágnesként vonz az idő
egyre közelebb,
Ahogy nap, mint nap
látom újra szemed.
Tüskés por már csak a múlt,
mereven ágaskodik...de sehogy sem volt.
Nem is emlékszem, mi fájt.
Hogy mi volt az?
Valami nevetni való,
úgy hiszem, csupán.
A tekergő kín savas szele
mosolygós ráncaimba bújik csak bele.
Féltő, halott remény
éled újra bennem,
ahogy melléd bújok,
már nem kell nem hinnem.
Mi szerelem volt, vézna álom,
annak már árnyékát sem látom.
Valami más az,
mi lüktet szüntelen,
biztosan ver fényt
a kettős tükör-elem.
Benne ragyog tiszta képünk,
ahogy egybefolyva cinkosan összenézünk.

Rebecca

2010-06-27T14:20:00.003+02:00

Sosem hittem, hogy egy darab ennyire meg tud fogni…
Imádom a színházat, annak légkörét, a benne folyó életet, s minden szerepet, legyen az akár jól játszott, akár rosszul kiválasztott, mégis mindegyikben van valami, ami megbizsergeti a bensőt, ami egy másik világba húzza magával a hétköznapi rengetegben ragadt embert.
Ajándékba kaptam a jegyet.

Rajta egy női név. Oké.

Nem mondott túl sokat, legfeljebb a már korábban is kiszórt plakátok újságolták, hogy nagy dolog készül. Valahogy mégsem foglalkoztam vele. Igaz, már ébredezett bennem a vágy, ha már imádom a színházat, meg kellene nézni a nagy sikert aratott Rómeó és Júliát, Az operaház fantomját vagy éppen a Csárdáskirálynőt. Mindig toltam magam előtt, hogy majd egyszer. Korábban általában mindig én szerveztem a programokat. S ha az ember ilyenben mindig magára marad, előbb-utóbb „megunja”, vagy legalább is lejjebb adja. Ez történt nálam is. Nem is tudom, mire vártam. Talán arra, hogy majd egyszer szembe jön velem, a kezembe nyomják, vagy csak egyszerűen nyúlnom kell érte.
Most a kezembe nyomták. Csak az előadás előtt néztem utána, mire is megyek, mit is fogok látni. Nem azért, mert nem érdekelt annyira, de valahogy mégsem úgy készültem rá, mint a hétvégi kirándulásokra, az Ákosra, a Dob + Basszusra, az Esőemberre vagy a nemsokára érkező Trójára. Nem készültem rá, csak vártam, hogy jöjjön. És eljött.

Aztán nézegettem a kritikákat. Általában olyat találtam, ami csak dícsérte, vagy éppen olyat, mely csak lehúzta, vagy inkább azokat a pontokat kereste, kutatta, akár a szálkát más szemében, amik miatt nem érhette el a maximumot. Végül találtam egyet. Az nem csak részletes volt, nem csak bőséges, de volt benne ez is, és az is. Tetszett. Bár hosszú volt a bejegyzés, mégis rendesen, sorok kihagyása nélkül olvastam át.

És ekkor már érdekelni kezdett. Valahogy sokkal jobban meg tud fogni valami, ha nem csak áradoznak róla, ha nem csak a legjobbakat istenítik, hanem odasorolják a botlásokat is. Érdekelni kezdett, de még akkor sem annyira, hogy nagyon vártam volna az estét.

De mint az ajándék, az is eljött.
És amikor ott ültem már bent a puha páholy vörös bársonyában, még akkor sem ragadott el a festett arany pompája, a régi korok divatja, vagy éppen a színház illata. Aztán felgördült a függöny, és onnantól már nem emlékszem másra, csak a dalokra, a fényekre, arra, hogy valami történt idebent. Bent, egészen mélyen, ahol már csak az érzések vannak. Minden szóra úgy fülelt a bensőm, mintha utoljára hallhatná őket. A hangokba beleremegtek a falak, a szívek és még az én ereim is. Néha ott éreztem magam a színpadon, vagy éppen abban az érzésben, melyek lent énekeltek. Talán szerencsém volt a jó szereposztásban, nem tudom, de már az sem volt fontos, hogy Szinetár, Bereczki, Polyák, vagy Szulák, mert csak a hangok jutottak el hozzám, a dalokban megfogalmazott érzések, az eljátszott düh és kín. S néha az sem tudtam, mindez csak játék, vagy maga a való.
Nekem minden a helyén volt. A szerepek, a jelmezek és a díszletek. A fények, az árnyak, a futótűz, a hangok, a dalok. S nekem úgy volt minden a helyén, hogy belefértek a hibák is, az is, hogy néha a hang nem úgy szólt, hogy néha a szerep nem annyira volt tökéletes. Úgy is, hogy néha nem is értettem, hogy néha a fény is késett, hogy a technika egyszer be is sípolt.

Talán éppen ettől vált hibátlanná.

Bereczki Zoltán torokszorító vallomása, melyet a közönség vastapssal díjazott, Polyák Lilla hihetetlen hangereje és megszédítő kisugárzása, Szulák Andrea dívasága, humora, Szinetár Dóra kislánysága, majd nőisessége, Pirgel Dávid átélt Bensége, hogy csak a "legjobbakat" említesem.
Rebecca, az önmagában szellemként ott lebegő csodálatos volt.
Sosem hittem, hogy egy darab ennyire meg tud fogni. Sosem hittem, hogy majd lesz egy darab, ami elindít bennem egy lavinát, egy olyan lavinát, mely talán örökre maga alá temet.
Ez megint egy másik világ. S én ilyenkor beleborzongok, hogy mennyi apró világ van még ebben a hatalmas univerzumban, mely csodálatos, mely magával ragadó, melyekért érdemes néha egészen mélyre menni, egy kicsit megfulladni, hogy aztán az ember ráébredjen, lélegezni a legszebb dolog!

Újra

2010-06-23T20:36:00.004+02:00

Úgy gondoltam, ideje visszatérni. Úgy élni, mint régen, s úgy írni, ahogy régen. Mindenről. Könyvekről, urazásról, érzésekről, az életről. Mindegy milyen. Ha éppen keserű vagy mézédesen szép. Itt az ideje visszatérni a színre, belevetni magam a nyárba, a létbe!
Nem mintha eddig tétlenkedtem volna. Hiszen az életem majd 180 fokban fordult az elmúlt fél év alatt. Sodródtam, léptem, nyeltem és tűrtem. De most már viselnem sem kell. Csak felejteni. Már, ha megy. És már, ha akar az ember. Tulajdonképpen lehet, nem is akarok. Elvégre nem is volt annyira szörnyű.
Ahogy szombaton délután ott ültünk újra a Hello Kitty mellett Balatonfüreden, nem csak a tavalyi emlékeken nevettünk nagyokat, vagy azon, hogy a tihanyi kolbász néha visszaköszön és másnap is legfeljebb csak egy főzelék kell mellé, hanem azon is, hogy pár hete még négykézláb is csak alig tudtam kimászni a mellékhelységből. Így visszagondolva vicces és muris, ahogy fáj a fej, ahogy mozog a gyomor, és ma már az sem sértő, hogy akkor szinte rám kiabáltak: Maradj már fekve! Akkor néha utáltam a környezetem, elkergettem másokat, de valójában saját magam utáltam. Most már ez sincs így. Szeretem azt, amiben vagyok, és nem adnám semmiért! Megtanultam a leckét, hogy mitől és miért - ugye Marvin? :) -, s éppen ezért tudok másként élni.
Nem is akarok már a régi szerint.
Ákos is váltott. Jól berockosított, hát, én is kemény leszek! :) S Katának, annak a Drágának üzenem, hogy a koncert, még ha kétszer elhalasztott is, mégha kissé hiányos is, de isteni volt, mi több! És ha belefér a naptárba, mert igencsak tömött az elkövetkezendő időre nézve, még Kéménden is ott leszünk, mert bulizni kell, mert ha kemény is, de akkor is buli az élet! :)

Kezdjünk bele...

Utolsó

2010-06-03T10:18:00.014+02:00

Na, kérem, jelentem, vége. Túl vagyok az utolsó kezelésen, s bár még jól megszenvedem hatásait, azért örülök is!

Ma már végre tudok mosolyogni. Ugyanis eddig nem ment. Mármint két napig. Pedig esküszöm, úgy készültem rá, hogy ez lesz az utolsó, és ide nekem az oroszlánt is, de aztán jött a letaglózás, és az megviselt. Akkor nem, csak ma tudok mosolyogni azon, hogy úgy mozgok, akár egy birodalmi lépegető, viszont pozitív, hogy már tudok mozogni! Röhejes, hogy az embert, aki egyébként ereje teljében van, úgy kell még a mosdóba is kitámogatni, mert képtelen arra, hogy lábra álljon. Röhejes az, hogy bár nem verekedtem gyermekkorom óta senkivel, mégis olyan, mintha titokban, vagy álmomban valaki jól összevert volna, mert úgy fájnak a végtagjaim, hogy sírni tudnék. De ma már csak mosolygok. Még azon is, hogy a szemem alatt ott virítanak a kis kék szilvák, hogy sápadt vagyok, és rossz kedvű. Mondjuk ma már nem is annyira.

Tegnap még nem beszéltem senkivel, ma már lelkitanácsokat osztogatok. Valahogy nem tudtam beszélni. Csak feküdtem az ágyban és hevertem, mint egy darab fa. Néha fordultam egyet, konstatáltam, hogy lélegzik a telefon, hol egy nem fogadott hívás, hol egy üzenet, de bevallom, nem kommunikáltam. Senkivel. Este voltam csak hajlandó arra, hogy dobjak egy sms-t az érdeklődőknek, "jól vagyok, de most depi van, majd jelentkezem".

Krisztuka üzenetén mosolyodtam el először tegnap, és akkor szembesültem vele, mi minden vár rám. Holnap utazás Miskolcra, ott sok-sok kirándulás, vasárnap Ákos koncert - Kata már tudja, milyen fergeteges volt ;) - , szerdán mozi a csajokkal, és hétvégén egy szuper, közös vacsora a barátokkal. Na, és azt hiszem, ez volt az, ami kissé kezdte bennem feloldani a napos görcsöket, fájdalmakat és rossz kedvet! Újra eszembe jutottak céljaim, terveim és az, hogy vége, nincs tovább! Legfeljebb csak az immunkezelés, addig meg marad a cékla, a mandulamag, a sok kiegészítő, a néhány színű gyógyszer, no, és persze a kontrollok.

Vége a szenvedésnek, a félelmeknek, annak, hogy számolgassan a napokat, a hajszálakat és a cseppeket, perceket. Vége annak, hogy tudjam, fogalmam sincs, mi jöhet még, és annak is, hogy elmondhassam vége. Mert valami új kezdődik el, valami nagyon fontos, valami más! Új tervekkel, célokkal és hitekkel. És aki mást mondd, annak meg úgy kell! Beeeee! :)

Mindenkinek

2010-05-21T12:59:00.007+02:00

Már régen járkál a fejemben egy gondolat, hogy miként írjam meg Nektek, milyen jó, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy velem vagytok. Akár ismerősként, vagy épp (még) ismeretlenül.
Fura érzés ez, mert néha úgy szólítotok meg, hogy úgy érzem, már rég ismerlek benneteket, hogy már rég ismertek engem, s mintha most váltunk volna el egymástól, mondjuk egy kávé után. Pedig sokatoknak még a hangját sem ismerem, még a valódi nevét sem. Nem ismerem a szemetek színét, csak a ragyogásukat, ha belenézek blogtok tükrébe. Nem tudom, hogyan nevettek, csak elképzelni tudom, ha olvaslak Titeket. Azt sem, miként sírtok, ha bánt vagy fáj, csak átérezni, ha belelátok betűitek mögé. Láthatóan láthatatlanok vagytok, s mégis mintha meg tudnálak érinteni Benneteket! Érdekesen félelmetes, és félelmetesen jó érzés ez!
És az, hogy velem vagytok, hogy támogattok… ez sokat számít! Még akkor is, ha éppen nem kell, vagyis, hogy nem érzem úgy, most nagyon kell. Néha kell, és akkor visszatérek. És akkor külön jó!
Nem is tudom…kissé zavarban vagyok emiatt… de mégis, Kedves Larion, Ágnes, Krisztuka, Era, Marvin, Barbi, Sancho, Ernoe, Betond, Oximoron, Mathir, Elvira, Kata, LaleBelle, Bera, Lacel, Gyurci és a többiek (ne bántsak meg senkit), hiszen még annyian vagytok, egyetlen szóval köszönöm meg, hogy figyeltek rám: KÖSZÖNÖM!
Legszívesebben leültetnélek Titeket kicsiny lakásom egyetlen asztalához, s miután kihoztam a finomabbnál finomabb étkeim, melyeket csak Nektek készítettem, kiszaladnék a konyhába, elbújnék az ajtó mögött, hogy gyermeki meghatottsággal először csak kilessem, miközben eszegettek, csipegettek, közben jókat beszélgettek, nevettek, kacagtok, aztán közétek mennék, és belemerülve mindenki mondatába, hangjába, tekintetébe, élvezzem azt, hogy együtt vagytok…velem…úgy igazán…

Puszi Mindenkinek:

KisVirág

Szokatlan szokás

2010-05-10T16:17:00.010+02:00

Ma reggel megállított az egyik munkatársam. Arról érdeklődött, hogy vagyok.
Kevesen vannak, akik kérdezni mernek. Inkább a pillantásokat kapom el, a sajnálatot és a kutakodást az én arcomon. Nem sokat látnak rajtam. Nem engedem. S nem azért, mert titkolni akarom, mert magamnak tartogatom a nehézségeket, hanem egyszerűen azért, mert nem érzem úgy, sajnálni kellene. Nem mondom azt, hogy néha nem rossz. A frászt nem! Néha magam is elgyengülök, sírok és egyszerűen elegem van a folyamatos hányingerekből, a rosszullétekből és abból, hogy néha szabályosan falfehér vagyok. Elkeseredem, hogy fáj, hogy kínoz, hogy émelygek. Hogy fáradt vagyok, nyúzott és ingerült. Hogy rossz a közérzetem, meleg a homlokom, éppen megy vagy szorul a hasam. Van, hogy lerogyok, és feladni akarom. Hogy kifordulva önmagamból mindenkit elkergetek, hogy beszélni se kelljen, hogy ne érezzem, létezem. Könnyen elegem tud lenni saját magamból, amiért ilyen nehezen viselem, s olyankor nem csak hogy utálom a helyzetem, de leginkább önmagam. Aztán jön egy pillanat, egy másik nap, és jobb. Nem tudom, mitől. Akkor, bár nem felejtek, de nem engedem, hogy befolyásoljon mindennapjaimban. Hiszen ugyanolyan vagyok, mint mások! S éppen ezért ugyanúgy viselkedem, ugyanúgy lélegzem, s kelek, még ha néha nehezebb is az ébredés, vagy néha nagyobb levegőt is kell vennem. De ugyanúgy dolgozom, pihenek, nevetek és létezem. Azt hiszem, ez sokakat megzavar.
Ahogy megzavarta Őt is. Érdeklődött, aztán mesélt. Valahogy tudta, én megértem, átérzem, hogy lehet, ugyanaz vár rá, mint ami rám is még. A folyosón suttogva mondta el, találtak nála valamit, s bár nem mondta, de láttam az arcán, az állán, ahogy megremegett, a könnyes szemén, hogy fél, hogy retteg. Bátorítani tudtam azzal, hogy nekem sem könnyű néha, de ha elhagyom magam, még rosszabb lesz, hogy amíg nem tud biztosat, ne sújtsa magát felesleges kérdésekkel.
- Nekem holnap szar lesz, nagyon szar. Tudom. Végigszenvedem a délutánt, az éjszakát, de aztán vége lesz. Az azt követő napokon meg csak végiggyalogolok. De látom a végét. Tudom, mennyi van még vissza, s mivel azt is, mi vár rám, valahogy könnyebb. Ne hagyd el magad, emeld fel a fejed, és nézz előre!
- Példaértékű, ahogy teszel! – mondta nekem könnyes szemmel, s én csak együtt érezni tudtam vele, egy kis erőt adni magamból, hogy Ő is könnyebben viselhesse el, ami rá vár. Aztán elfordult, és elment. Tudtam, hogy nem bírta tovább.
Nem akartam sajnálni, mert úgy érzem, ha úgy tettem volna, esélytelen lettem volna arra, hogy valóban azt érezze, együtt érzek vele, s megértem. Akkor csak a gyengeséget látta volna, a csúszást és a reménytelenséget. Éppen ezért én sem szeretem, ha úgy néznek rám. Inkább kérdezzenek.

Példaértékű? Ugyan mitől? Mert nem esem össze, mert inkább vonszolom magam viselőn nap, mint nap, s nem azzal töltömki az időm nagy részét, hogy másokat is magammal rántok?
Erős vagyok? Talán. Én csak azt mondom, megpróbálom a szebb holnapot látni. Hiszen, ha erős lennék, akkor nem borulnék ki sosem, akkor nevetnék, ha fáj is, ha kemény is. Akkor legyintenék és nem törődnék azzal, hogyan élek. Lehet, erősebb vagyok azáltal, hogy fel merem vállalni a gyengeséget, de éppen ez a gyengeség borít ki néha. Mégsem mutatom.
Mert kérem, élek! S egész jól elvagyok! A hányingereket úgy fogadom, mint más a telefonhívásokat. Tudom, hogy jön, és azt is, hogy elmegy. A mentolos fogkrémemet lecseréltem sósra. Borzasztó, de mégis jobb, mert a másiktól már reggel kavarog a gyomrom. Már vigyorgok azon is, hogy reggel a fésülködés után megszámolom a hajszálakat. Mennyivel több, vagy mennyivel kevesebb. Kis cetlin jegyzem, akár a villanyóra állását. Több mint szokott, de elvagyok vele…
A gyógyszereimet kis üvegbe teszem össze, akár az öreg nyugdíjas. Fehér, sárga, piros, zöld, barna. Szép ez a kavalkád. Az aloe gél napi két decijét frissen facsart narancslébe teszem, így legalább valóban elhiszem, narancsot iszom, s kevésbé érzem, a „takony” állagát. Már nem émelygek az enyhén fertőtlenítőre emlékeztető szagától sem. Ha fehér vagyok, rásegítek egy kis pirosítóval. Igaz, eltakarni nem tudom, de jó, hogy nem vágják oda, „de szarul nézel ki”. Ha fáj a fejem, bogyó be, és türelemmel várok. Aztán vagy jobb lesz, vagy ágyba kényszerülök. Hiába ennék egy jó kis pörit, inkább a levest nyelem. Attól nem készül ki a gyomrom. Szóval, élek, vagyok, épp úgy, mint más, és nem panaszkodom. Valójában nem is emlékszem, hogy tettem-e valaha. Nem hiszem, hogy az idő, amit kaptam, erre lenne való.
Hogy erősség vagy gyengeség, hogy megszokjuk a harcokat, a kínokat, nem tudom. Nem is számít ez. Láthatatlan gyengeségemmel most a holnapra gyűjtök erőt. Ahhoz, hogy erőm legyen a gyengeségre is. Aztán lassan felépítem magam újra. Szokás kérdése az egész.

A szíveddel láss!

2010-05-04T14:35:00.009+02:00

Még gyermek vagy. Olyan gyermek, kinek tiszta lelke már kezd odaveszni, mert lassan, vezető kezek segítségével eltéved a felnőttek hazug és szánalmas világában. Már kezdesz sorvadni, s kezdesz nem hinni. Sem másban, de főleg magadban nem. Lassan, nagyon lassan, de biztosan kezdesz felnőtté válni. Pedig még gyermek vagy...
Másoknak hittél eddig. Másoknak adtad életed értelmét, s magát az életed, azt, amit rá mertél bízni a körülötted lévő nagy Óriásokra. De most nem mered. Mert ezek az Óriások mások lettek. Közös útjaik külön váltak, s már mindeketten máshol hagyják ott hatalmas nyomaikat. Lépéseik közben kapkodnak, hazudnak, s a maguk módján akarnak megvédeni Téged. Nem az élettől, nem a külső lényektől, hanem sajnos önmaguktól, vagy inkább a másikuktól.

Bolond szülőként forrnak, és közben rángatnak. Ki jobban, ki kevésbbé. Ki ésszel és reménnyel, ki pedig zsarnoksággal, megtévesztéssel. Ki okosabban, ki pedig sajnos nagyon bután, ostobán. S emiatt a kapkodás miatt kapkodsz már Te is, s keresed azt a kiutat, melyet mások, hibásan mutatnak neked. Hiába súgja a szíved, az nem jó, Te nem hallod már a hangot. Pedig benned van! Tekintetedben, lényedben, szemed íriszében. Azért, mert még gyermek vagy.
Fogj egy sámlit, tedd a mosdó elé és állj fel rá. Nagyobb leszel, hatalmasabb, egy kisebb óriás, kinek hatalma van. S akkor úgy nézz a tükörbe. Mélyen és …..gyermekin.

Talán elsírnád magad.
Elsírnád, mert megijednél a felismeréstől, hogy a hangok, melyek kívülről döngetnek, hogy a romlás, mely körbevette már lelked, mennyire hangos és bűzös. Megijednél a felismeréstől, hogy a hangok, melyek belülről jönnek, hogy a tisztaság, mely még benned ott lapul, mennyire finom és szép! Rádöbbennél, hogy elveszítetted valódi látásod, s hogy szemed, mely levetíti a képeket, hamis árnyékot rajzolnak csupán. Hogy a szíved, mely eddig a bizalommal és hittel látott, most vak és magányos. Talán rádöbbennél arra is, hogy végre hinned kell! Másokban csak úgy, ha már magadban is hiszel! Rádöbbennél arra is, hogy szavaid, melyek most belőled bújnak elő, valójában nem is a Te szavaid! Hamis árnyak azok, melyeket máshonnan lopsz el, de még fel nem ismered, hogy gyermeki lényedből hallva őket, elborzasztanak másokat. Azokat, akik ismernek, akik szeretnek, s akik valóban azt szeretnék, hogy ha fel is nősz, olyan felnőtt válljék belőled, aki nem a vagdalózást ismeri, nem a haragot, hanem a békés utat minden problémára! Olyan, aki nem kiabál a félelelmtől, hanem símogat, és tisztán szeret. Pontosan úgy, ahogy egy gyermek szeret. Ahogy Te is szerettél régen. Akkor, amikor még tiszta voltál.

Ha tehetném, megfognám az arcod, s szemedbe mondanám, ne félj! És azt is, hogy ne bánts, ne kiabálj és ne vádolj! Hogy hallgass meg mást, hogy adj esélyt másnak, ezzel önmagadnak is! Hogy ne követelj, hanem tanulj meg kérni! Ha kérsz, akkor megköszönni, de legfőképpen adni is. Hogy sírj, kérdezz, dühöngj, ha akarsz, de engedd, hogy megyugtassanak! Szemedbe mondanám, hogy amit hiszel, amit beléd oltanak, ócska hazugság! Szemeimmel ráználak fel...

...megtenném. De én nem tehetem. Csak bízhatok abban, hogy majd megérik benned a valódi kép, hogy majd egyszer tisztán fogsz látni, s hogy egyszer Te is megtanulod; érdemes bízni! És azt is, hogy következetes légy! Hogy ne csak egy hangra figyelj, hanem egy másikra is! Hogy légy türelmes, hallgatag, és kíváncsi!

Bízom, ennyit tehetek. S hogy hitet adjak valaki másnak, egy tehetetlen szülői oldalnak, hogy valóban így lesz egyszer. Hitet, hogy felnősz majd, s akkor Te is úgy fogsz látni, ahogy mi is látunk. S ahhoz, hogy nem lesz túl késő...

Egyszer Te is Óriás leszel! Kezedben lesz a gyermeki hatalom megtörése. S én azt szeretném, hogy okos Óriás legyél! Eszes, látó, értő és bátor! Akár egy kis herceg! Olyan, aki a szívével lát, s nem csak a szemével méreget...

Egészség-ügy

2010-04-21T12:18:00.012+02:00

Drága Barátnőim!

Jelentkezem, s ezzel együtt jelentem, jól vagyok. Egy iszonyú szar tegnapi nap és éjszaka után ma már jobb. Nagyon jól esett, hogy írtatok, hogy gondoltatok rám. Erőm csak annyi volt, hogy pár sorban megírjam, szeretlek benneteket és tudjátok, élek!

Nem is tudom, valójában mi készített ki tegnap. Az újabb kezelés utóhatása vagy az egészségügy abnormális működése, vagy inkább nem működése. Azért írom le most ezt nektek, mert valahogy nincs kedvem beszélni. Senkivel sincs bajom, csupán kicsit sok, hogy annyiszor "kell" elmondanom, és most ahhoz fáradt vagyok, hogy újból belekezdjek...

Szóval, reggel hatkor keltem a korházi ágyban. Bevallom, az éjszaka nagyon jó volt, igaz, rásegített egy altató, de legalább simán ment. Már nagy öröm volt az is, hogy nem kellett végighallgatnom, vagy egyáltalán hallgatnom bárki hülye szövegét, egyedül lehettem a folyadékommal és így nyugodtabb is voltam. Így a reggelnek nagyon tudtam örülni, főleg annak, hogy végre mehetek haza. Úgy voltam, azt a pár vizsgálatot - beutalóval a kezemben - már pikk-pakk lerendezem, és legkésőbb 11-re otthon is lehetek. Bíztam. Én hülye!

Az elején, mikor harmadszorra sikerült csak elkészíteni egy felvételt, még volt humorérzékem. Együtt nevettem a dokikkal, akik a felvételem csodájára jártak, mivel azon két alkalommal is egy glóriát véltek felfedezni, és ők ilyet még nem láttak. "Biztos angyal vagyok" - mondták, én meg jót röhögtem, persze, de iszonyú ördögi leszek, ha végre nem engednek el! Aztán engedtek. Ott három órát töltöttem, négyszer álltam sorba, de ebből kétszer csak azért, hogy papírt kapjak, és mikor kijutottam a friss levegőre úgy 11 körül, iszonyúan örültem, hogy már csak kettő, és végzek. De aztán el kezdett fájni a fejem. És csak még jobban fájdította, mikor a betegfelvevő sem tudta megmondani, hogy az új épületben, hol is található a röntgen. Azt hittem, viccel, de közölte, hogy nem. Majd elkaptam egy fiatalka, szép szőke, fehér köpenybe bújt lényt, akinek szép kitűzője is volt és a nyakába lógott a szokásos, de ő is csak hápogni tudott. Akkor jöttem rá, valószínű csak egy vonuló újoncról van szó, aki egyelőre dokinak képzeli magát, de a fehér köpenyen kívül nem sok köze van a korházhoz. Végül egy kedves takarítónő segített, aki kacskaringós folyosókon, 3/4, majd 1/2 emeleteken át kalauzolt. Eszméletlen, hogy semmi sincs kitáblázva! Aztán már csak vártam a soromra. Előttem még ketten voltak, de aztán hoztak két beteget, és őket vették előre - természetesen, hiszen mi csak dísznek vagyunk odaállítva. Nekem akkor már kezdett fordulni a gyomrom. Gyorsban elszaladtam hányni egyet - bocsi, de nekem ez már természetes -, aztán mire visszajöttem, egy cigányasszonnyal kellett vitáznom, hogy már pedig én álltam a bácsika mögött, csak hányni voltam, már elnézést kérek! Gázos volt a helyzetem, és arra gondoltam, ha valaki megint valami fémet akar ledugni a torkomon, színeset kiabálok!

De már csak a koponyámat akarták látni, és a mellkasom. Miután végeztem, már egy óra is elmúlt, de legalább tudtam, kezemben az eredmények egy részével rohanhatok vissza a docenshez, aki majd jól megmondja, mi is a bajom és hogyan tovább. Újabb sorszámot húztam - ja, mert azt elfelejtettem, hogy mindenhova az kell, még a sorszámhúzáshoz is sorszámot kell húzni -, és mivel láttam, hogy előttem még vagy tízen vannak, gondoltam, felugrom a zárójelentésemért és a cuccomért. Hah, felugrom... olyan könnyű az! Pedig ez sem. Naná, hogy a lifttel épp akkor szállítottak építési törmeléket, így gyalog kellett felmennem a hatodikra. Közben útba ejtettem egy mellékhelységet és könnyítettem magamon; belehallóztam a nagy fehér kagylóba. Pechemre senki sem válaszolt...

Úgy félórányi várakozás után meguntam várni, és elkaptam a műtős bácsit, ugyan, segítsen már nekem, hol a jó fenébe találom meg a nővért, hogy elmehessek végre innen. Szegény pára látta rajtam, hogy kissé ideges vagyok, de megértette a helyzetem, és felküldött a hetedikre. Az a pár lépcső már nem volt sok, inkább csak az okozott sokkot, mikor a nővérke szó szerint lebaszott, hogy én hova a fenébe tűntem el, és mit képzelek, hogy én csak úgy lelépek, és szó nélkül eltűnök?! Na, akkor szakadt el a cérna nálam is, és én is bátorkodtam felvenni azt a stílust, amit velem ütöttek meg. Így hasonlóan szép és emberhez méltó stílusban elküldtem a jó fenébe, hogy minek ugrat engem, mikor pontosan ő adta a kezembe reggel fél hétkor a papírokat, melyekkel ide és ide kell fáradnom... erre nagy szemekkel nézett, egy szót sem szólt, csak nyelt néhányat, majd egy kisebb hatásszünet után megkérdezte, rosszul érzem-e magam, mert nagyon sápadt vagyok? Nem, mondtam, dehogy érzem magam rosszul, kérem szépen, nekem ez a normális emberi színem! Én ilyen sápadt, falfehér és hóka vagyok, miközben a szám sarkából csorog a nyál...!

Akkor még volt benne annyi bátorság, hogy marasztalni próbált, feküdjek vissza, adnak gyógyszert, így ne menjek el! Bennem meg annyi méltóság volt, hogy nem üvöltöttem le a fejét, csak kikaptam a kezéből a zárójelentést, és kikönyörögtem azt a két receptet, melyet előző nap ígértek. Nyugalomra intett, és hogy legyek türelmes, de én akkor már legszívesebben nekiugrottam volna, hogy addig szorítsam a nyakát, amíg elvörösödik a feje...nem tettem természetesen! Ehelyett levánszorogtam a negyedikre, hogy megvárjam a soromat. Örültem, hogy csak ketten vannak előttem, s mikor az utolsó is bement, egészen megnyugodtam. Úgy fél három körül már abban bíztam, háromig biztos én is végzek. Egy frászt! Mielőtt épp beléphettem volna, a doki elviharzott. Én csak néztem utána, hiába szólítottam, rám sem hederített. Az asszisztensét kérdeztem, jön-e vissza, mire ő vállat vont, és közölte, fogalma sincs, de négyig várhatok, vagy jöjjek vissza holnap. Hát, kössssz! Talán, ha nem lettem volna annyira szarul, fel is álltam volna, de azt biztos, hogy másnap sem jövök. Az is megfordult a fejemben, hogy felmegyek a tetőre, s ha már angyal vagyok, kipróbálom a szárnyaim. Aztán jött a doki. Szépen, kedvesem rám mosolygott, s mikor látta, nem ez a válasz, nyugalomra intett. Anyád! Majd megkérdezte, miért is jöttem. Most viccel ez, vagy mi? Aztán elmeséltem neki, tegnap odajött az ágyamhoz, megsimogatta a buksimat, és elmondta, ha kész vagyok másnap a vizsgálatokkal, feltétlen keressem meg. Hát, végeztem, s itt lennék... oké kissé már pikírt voltam, erre ő is megkérdezte, jól vagyok-e? Nem válaszoltam, csak annyit nyögtem ki, ebbe most nem kezdenék bele, vágja ki az élest, és én elhúznék a francba. Mikor ő is marasztalni próbált, már röhögtem. Igaz, kínomban, mert legszívesebben ordítottam volna, annyira fájt a fejem. Gyorsan a géphez fordult, majd annyit közölt velem, vár két hét múlva fél nyolckor, most pedig menjek, pihenjek, mert nekem feküdnöm kellene...hah!, s hogy ne kelljen legközelebb várakoznom, beírt név szerint a naptárjába! Juj, de jó! Az már fel sem merült benne, hogy tulajdonképpen délután három is elmúlt, és engem a semmi miatt rángatott vissza! De nekem akkor már erőm nem volt semmihez, csak ahhoz, hogy legyalogoljak a lépcsőn - azt hiszem, el sem köszöntem, csak kiléptem az ajtón. Lesétáltam a metróig, és hazabumliztam.

Na, akkor hívtalak Krisztuka, de nem volt erőm semmihez azon kívül, hogy feküdjek és próbáljak aludni. Bevettem a gyógyszereim, lehúztam a redőnyt, kinyomtam a telefont, és reménykedtem, hogy elalszom. Fél tizenkettőkor ébredtem fel, kissé gyűrötten, de végre jóízűen megettem egy szelet csokitortát! Hogy az mennyire jól esett!

Ma reggel ahogy bekapcsoltam a gépem, kiscsaládom egyből lecsapott rám, én pedig konferenciában intéztem el őket, mert nem volt "kedvem" ugyanazt elmondani többször. Most pedig jó itthon egyedül. Nem mondom, hogy kipihent vagyok, de jó a csend, még a zene sem szól, pedig nagy zeneőrült vagyok. Tudom, hogy gáz, de nem válaszolok sem az sms-ekre, sem a hívásokra. Egyszerűen nincs kedvem. Azt hiszem, Te tudod, milyen ez, és persze Erának sem kell ecsetelnem! Ezért ne haragudjatok, ha most nem beszélünk! De nagyon jó érzés tudni, hogy vagytok, és bármikor, bármivel fordulhatok hozzátok! Ez nagy biztonságot ad nekem is! És ha ahhoz van kedvetek, holnap kávézhatunk is, addigra már újra a régi leszek, és fittyet hányok (szó szerint) erre a magyar egészségügyre!

Addig is puszillak benneteket és gondolok Rátok!

KisVirág

Emberség

2010-04-04T14:09:00.005+02:00

A doki rám nézett öregedő, szürke szemeivel, majd egy mosoly elengedése mellett kirántotta belőlem a varratot, azaz a kék damilt. Megállapította, hogy szép, majd aláíratta velem a szokásos papírt, hogy mennyibe is került az egészségügynek mindez; 1.046,82 Ft. Én meg "hálából" egy fehér borítékot adtam neki. Nem is mondott a "köszönöm"-ön kívül semmit. Eltette, én meg mentem tovább.

Vártam, hogy megkapom a gyógyszert, de helyette hidegzuhanyt kaptam, mikor a másik doki közölte, a gyógyszer kissé drága lenne, így maradunk az infúziónál. Szólni nem tudtam, de nem is lehetett volna semmit. El kellett fogadnom, hogy újra belémböknek egy tűt, s én szépen, nyugodtan fekve végignézhetem, ahogy az az enyhén színes lötty belekúszik az áramomba. Igaz, a gombóc a torkomban volt. Valahogy sehogy sem kívántam ezt a folyadékot, meg amúgy sem semmit. El akartam volna menni, haza a világos zúgomba és elfelejteni, hogy rendszeres látogatója leszek ennek az intézménynek. Legalábbis három hónapig.

De nem mehettem. Végig kell csinálni ezt is, hogy aztán úgy mehessek el, hogy vissza se jöjjek. Így nem maradt más, mint elfogadtam az invitálást egy négyágyas fehér szoba felé. Bent már vártak. Két idősebb hölgy feküdt egymás mellett és beszélgettek. Mindegyiküknek pórázuk volt, talán ezért sem mozdultak.

Amint beléptem, szinte egyszerre néztek rám.

- Jaj, nézd csak Erzsike, egy újabb áldozat! - mondta az egyik, aki úgy hatvan-hatvanöt lehetett.

- Jó napot kívá... - mondtam volna, ahogy az illem megkívánja, de végül ők beszéltek helyettem.

- ...és neki még van haja! - majd összekuncogtak - De nem sokáig angyalkám!

Angyalkád az a jó rosseb... mondtam volna én, de befogtam a szám.

- Sajnálom hölgyeim, de ő nem vetélytárs. Egyrészt fiatalabb önöknél, másrészt pedig neki nem fog kihullani, más mixet kap! - szólt oda a nővérke. Azok ketten elhallgattak, s csendben várták végig, míg én is megkapom a saját pórázomat, de ahogy a kedveske kitette a lábát, újra rákezdtek.

Próbáltam nem odafigyelni, s hogy hamarabb teljen el az a negyven perc, melyet egy helyben kell töltenem, előkaptam a táskám mélyéről Nicolas Evans Suttogóját.

Egy darabig le is foglalt, de csak nem tudtam kikapcsolni a fülem. Miután úgy negyed óra múlva csatlakozott egy hasonlóan idősebb páciens, másról sem folyt a téma, mint a betegségről, a mellékhatásokról, és a halálról. Lehangoló hangszínben társalogtak, s mindezt olyan idegesítően fricskáló stílusban, hogy ha tehettem volna, felállok és kisétálok. De nem tehettem. Ehelyett végig kellett hallgatnom, hogy semmi remény, hogy lesz majd újabb és újabb, és hogy szar az élet, s mindezzel a belénk folyó löttyel nem hogy adnának valamint, inkább elvesznek belőlünk.

Mire végeztem, úgy éreztem magam, mint akit szabályosan lecsapoltak. Belémfolyt vagy 3 dl cucc, mégis mintha inkább tízszer ennyi jött volna ki belőlem.

Még egy jelenés várt rám a két szobával arrébb lévő irodában, ahol feketén-fehéren leírták, három hét múlva ugyanitt. A lifthez cammogtam, hogy mielőbb kint lehessek. Szerencsém volt, mert épp megjött. Mármint a lift. Senki nem volt benne, amit nem bántam, mert nem volt kedvem mosolyogni. Gyorsan megnyomtam az "F" jelet és vártam. Néhány másodperc múlva "bing" és az ajtó kinyílt. Nem hittem a szememnek: Basszus, ezek már most a föld alá küldenek? - mosolyodtam el akaratlanul, aztán láttam csak, hogy a lift levitt a -1 szintre, ami építési terület volt, és az ajtó mögött nem volt más, mint egy halványan megvilágított pince, melynek csak sötét és hideg földvájata volt.

De aztán sikerrel kikóvályogtam. Ahogy kiértem a hideg, nyirkos levegőre, eltörött a mécses. Tudja fene, miért. A reggeli döbbenet miatt, vagy a nyanyák siránkozása, esetleg a bennem feszülő tehetetlenség végett, nem tudom. Csak kijött, és én hagytam. Mint ahogy azt is, hogy este, míg újabb tehetetlenségemben görcsöktől, fájdalmaktól és addig ismeretlen kínoktól fetrengtem, valaki fogja a kezem, borogassa a homlokom, s egyáltalán ott legyen mellettem, velem abban a számára is kiborító helyzetben, melyet a bennem dolgozó méreg okozott.

Megnyugvást a másnap hozott. Akkor már újra tiszta tekintettel néztem a napot, s örültem a tavasz korai melegének. Csak némi fejfájás maradt, amit már gyógyszerek nélkül is könnyedén viseltem. Tudtam, és akartam is dolgozni. Volt erőm hozzá, és emberek között akartam lenni, hogy érezzem, magam is épp olyan ember vagyok, mint bárki más.

S csak az örömtől volt a torkomban gombóc, mikor főnököm behívott, s miután őszinte kérdésére elmeséltem, mi hogyan történt, elmondta, számítanak rám, és ha segítség kell, szóljak, ha rosszul vagyok, szóljak, ha bármi kell, szóljak, s most ne törődjek semmi mással, mint magammal és azzal, hogy meggyógyuljak!

Helyzetjelentés

2010-03-28T09:34:00.008+02:00

- Na, hát, ez egész szép! Ki csinálta? –kérdezte a doki, miközben levágta a varrat egyik végén lévő csomót. Gondoltam, megint csak jó pofáskodik, de aztán hamar rájöttem, egy kissé meg fog rángatni, így legalább a nevetéstől fogok remegni, s nem a fájdalomtól.
- Bár igaz, félig kábult voltam, de ha jól emlékszem, az árnyékok Önről tanúskodnak – válaszoltam neki, mire ő már a varrat másik végét fogta meg.
- Ilyen szépen dolgoznék?
- Olybá tűnik!
- Á, az nem lehet, ha ilyen szépen dolgoznának itt a kórházban, mindenki ide járna – mondta, aztán rántott egyet a megfogott végen.
- Háááááááát, pedig engem nem véletlenül küldtek önhöz…. – sziszegtem, miközben persze próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem éreztem volna semmit.
- Na, látja, hozzám csak azokat küldik, akikre haragszanak – mondta nevetve, és letapasztotta a meglazított varratomat, megdicsérve, milyen szépen vigyáztam rá. Egy hét múlva kiszedi, nyögte még oda, aztán a CT-re invitált, majd onnan a szövettanra küldött.
Reggel fél hét volt. Nála gyorsan végez az ember. Mintha nem is lenne idő. Aztán a nap többi része már közel sem telt olyan gyorsan persze. Azt hittem szétfagyok, míg a röntgent csinálták, már szinte cikinek éreztem, hogy remegek. Odakint hétágra sütött a nap, de a bőrömön a hideg futkosott végig, és bennem is a lélek jéghidegre dermedt, míg végre megtudtam, mi vár rám…
Most itthon ülök, s végre pötyögök. Rengeteg kedves ember várta már, mi is van velem, de valahogy képtelen voltam arra, hogy normálisan írjak. Túl gyors nekem minden most az életben, s nem találom meg a megfelelő sebességet, hogy utolérjem magam. Át kellett állítani az órát is – tessék, megint csak megrövidítik az életem –, és szomorúan nézem, hogy tulajdonképpen már fél tizenegy van. A mosógép berreg, néha fordul egyet. A tv-ben a forma 1-es autók zümmögnek, s miközben arra várok, hogy kissé hűljön a kávém, már a jövő hét mocorog a fejemben.
Hosszú idő után végre rászántam magam, hogy fodrászhoz menjek. Levágatom. Nem sokat hagyok. Így könnyebb megválni tőle, s ha valami csoda folytán megmaradna, legalább nyáron vidáman viselem a gőzölgő, aszfaltos meleget. Szerdán végre kiveszik a varratokat, és végre normálisan, ahogy kell, beállhatok a zuhany alá, és végre nem arra kell figyelnem, hol ne legyek vizes! És szerdán kezdem meg a kezelést is. Három hónap vár rám, ismeretlen mellékhatásokkal, ismeretlen történésekkel. De már várom. Inkább azt, hogy vége legyen, de pontosan tudom, nem ugorhatok át semmit. És nekem most ezt nagyon meg kell tanulnom!
A körülöttem felgyorsult életet néha már nem tudom követni. Néha egészen eltemet, néha egészen felemel. S ebben a hol így, hol úgy napokban meg kell ismernem önmagam. A másik önmagam, azt aki, türelmes, aki nem hadakozik egyfolytában, s aki nem akar mindent egyszerre. Meg kell ismernem magam egy másik oldalról, hogy aztán az életem olyan síkra terelődjön, mely szépen és boldogan élhető. Türelemre és magányra van szükségem. De legfőképpen azt hiszem türelemre, pont úgy, ahogy Era is mondta; ne akarjak mindent megmagyarázni, hogy mentséget találjak önmagamnak. S ne akarjam magam megint „bántani”, mikor az égvilágon semmi baj velem, csupán türelmetlen vagyok, az élet pedig körülöttem rohadt gyors…
Hát, ezen vagyok…

Változások

2010-03-15T15:29:00.015+01:00

Már régen jártam erre. S látom, többen kerestek. Ez jó. De muszáj volt egy kicsit elmenni innen. Talán most jött be az, amit korábban írtam, vagyis, hogy elmentem egy kicsit...

Most is csak épp benézek, de aztán tele újúlt erőkkel, új hitekkel és tervekkel, lesz miről írnom.

Sajnos nem oda jutottam el, ahova szerettem volna. Nem Afrikába, s nem melegebb éghajlatra, ahol szerettem volna kicsit feltölteni magam. Én hiszek abban, hogy az Élet, vagy Sors, vagy tudja, mi fene, de mindig szól, jelez, ha valami sok, ha valahova menni kell. S abban is, hogy nem enged oda, ahol éppen nincs helyem. Hát, úgy vélem, nekem most nem ott volt a helyem. De tudom, majd eljön az is. Akkor, mikor oda kell mennem, mikor mindazokat a dolgokat legyűrtem, melyek előttem tornyolsulnak, s ha készen állok arra, hogy nem csak lelkemmel, de teljes testi létemmel képes legyek azt a nehezet is végigcsinálni.

Itt ülök az asztalom mellett. Szép, színes kislakás. Itt lakom. S ez az új lakom. Ott, ahogy egymagam vagyok, de mégsem egyedül. Hosszú idő döntései hoztak ide. Már egy hónapja, hogy ideköltöztem. Itt kezdem el új, várakozásokkal teli életem. S én szeretek itt lenni. Mert jók az illatok, mert szépek a színek, mert érzem, a falak valami olyan nyugalmat árasztanak, melyek megmagyarázhatatlanul körbevesznek. Szeretek itt lenni, s itt nem is fáj annyira a múlt. Az a múlt, mely annyi év után lezáródott. Nem volt könnyű lépés, ezt a másik fél is tudja. Hiszen voltak már próbálkozások, beszélgetések, de valahogy a tettek mindig elmaradtak. De most léptünk. Igaz, én hoztam meg a végső döntést, a visszavonhatatlant, mégis úgy érzem, elfogadták. Sikerült úgy lezárni sok-sok év emlékeit, történéseit, hogy az békés legyen, szép és maradandó. Egy kicsit, és teljes jóízzel büszke vagyok magunkra! Nem harcai lettünk egymásnak, hanem barátai, segítői és olyan létező lények, akik tudják, érdemesebb a létezés, ha kezet nyújthatunk a másiknak!

Szóval, túl vagyok egy költözésen, és már túl egy műtéten is.

Ha az ember már sok mindent megélt, már valahogy nem fél annyira a sötéttől, sem a haláltól. Nem mondom, hogy barátként tekint rá, dehogy! Csupán elfogadja, mint az Élet részét. Én most - újra - barátkozom vele. Sok ideje már, hogy egészen elfeledtem arcát, szagát, hidegét. De amikor egyik pénteken az orvos közölte velem, daganatom van, úgy éreztem, minden sötét pillanatban, mikor lehunytam a szemem, mikor lekapcsoltam a villanyt, vagy ágyba bújtam és magamra húztam a takaróm, mintha odabújt volna mellém. Nem szólt, nem kérdezett, csak homályosan létezett, hogy tudjam, nem felejthetem soha. Lehelletével lehűtőtte lázas homlokom, és bár elhozta a napokig súlytó félelmet, rájöttem, ha a szemem újra kinyitom, ha a villanyt felkapcsolom, és ha kidugom a fejem a takaró alól, bizony látom az Életet is. Így elővettem régi Virágos nyelvemet, és csak úgy huncut módon kinyújtottam rá. Mintha nevetett volna ő is egyet, mintha velem kacagott volna és megértette, hogy értem, miért emlékeztet. Humorra váltottan, nem tehettem mást. S így már nem félek. Semmitől.

A seb szépen gyógyul, s még pár nap lábadozás, aztán újra minden a régi. Tudom, ha megjönnek az eredmények, akkor sem leszek elkeseredve, ha nyárra a parókák között kell válogatnom. Elvégre van abban valami jó is, ha az embernek nincs haja. Többek között, hogy nem folyik végig a hátán a víz, nem kell kétnaponta hajat sem mosni, és amúgy meg rengeteg csodaszép színű kendőt lehet kapni.

De addig "csak" élek. Úgy, ahogy mindig is kellett volna. Tisztán, szépen, előre nézve és nem magamban tartva azokat a dolgokat, melyek kikívánkoznak. Úgy szeretnék élni, hogy ne fojtsak el semmit, hogy másoknak is azt az énem adhassam oda, ami és aki valójában vagyok.

Nem félek. Nem, mert nincs mitől! Az Élet szép, s annyi, de annyi csodálatos ember vesz körül, hogy tudom, bármeddig is tart ez az élet, érdemes benne igaziként létezni! Nem félek, mert ha magányra is vágyom, mégsem vagyok soha egyedül! Mindig van, ki kopogtat az ajtón, ki megcsörgeti telefonom, ki virágot hoz, ebédet, jó szót, mosolyt. Mindig van, ki beszélgetni akar velem, ki megkérdezi, hogy vagyok, kinek fontos vagyok. S pontosan tisztában vagyok vele, hogy mindezt a sok jó embert pontosan azért kaptam, hogy egy pillanatig se kelljen éreznem, félnem kell attól, ami valójában nem is létezik!

Díjazott-jaim

2010-02-03T07:45:00.011+01:00

Két kedves olvasómtól is díjat kaptam. Ugyanazt. S mint olvastam, a díj viselése bizony kötelezettséggel jár. Az elmúlt napokban kissé megborultam időügyileg, s így csak most jutottam oda, hogy ígéretemnek, melyet feléjük tettem, eleget tegyek.
Kicsit olyan körfolyamatnak tűnik a dolog, s bevallom, mindig is hadilábon álltam az ilyenekkel. Akár az olyan emaliekkel, melyek arra buzdítanak, hogy küld tovább 5-15-60 embernek, mert ha nem… hát, én nem szoktam. Talán emiatt nem sikerül sok dolog úgy, ahogy szeretném, de mindezek ellenére sem teszem. Ez a "küldd tovább és közben vissza nekem is"... na, egyből kiderül egy épeszű ember számára, hogy annak sosem lesz vége... :)
Ezt a díjat most mégis megköszönöm, az előírásoknak megfelelően. S nem csak azért, hogy ne sértsek senkit, hanem mert jól estek azok a szavak, melyeket ezektől az emberektől kaptam. Ha olvasóimat kellene díjazni, bizony mindenkinek adnék díjat! Azért, mert jönnek, maradnak, átfutnak, hozzám szólnak, bíztatnak, vagy éppen kritizálnak. A lényeg, hogy idetévednek. De most nem az olvasókat "kell" díjazni, hanem 7 olyan blogot találni, akik érdemesek a Kreatív blogger címre. Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert mindenkinek mást jelent ebben az esetben a kreatív, és talán többet is fel tudnék sorolni, mint amennyit "kell".
Gondolkodtam, vajon illik-e olyan valakit díjazni, akitől magam is díjat kaptam, vagyis, ki akarok-e tolni vele azzal, hogy újra végigmenjen a 7 ponton, de aztán úgy döntöttem, miért ne? Elvégre ez nem kitolás, hanem díjazás. S bízom benne, bár ezt a szabályzat nem taglalja, hogy aki már egyszer kapott, annak bizony egy újabb "kapás" alkalmával már nem kell bizonygatni, "teljesítettem a kötelezettségeim".

Na, szóval, a szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám, és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

És akkor kezdem a megköszönéssel, aminek bár már eleget tettem ki-ki saját oldalán, most mégis megteszem: Köszönöm!
Mint látható, a második szabály szerint a logó kint pihen oldalamon. S hogy kiktől is kaptam? Hát, először Kiyná Mathir-tól, másodszor pedig LaleBelle-től. Még egyszer köszönöm Nektek!

A negyedik pont értelmében jöjjön 7 dolog magamról:
1. Hihetetlen mód szeretem az Életet, ezt a különc, néha baljós árnyakkal megtűzdelt Varázskertet, mert minden nehézségével megtanított arra, a valódi csodákat mi magunk hozzuk létre benne.
2. Nehezen viselem az igazságtalanságot, de inkább emelt fővel nézek farkas szemet vele, mintsem bosszúba fojtsam pillanatnyi kétségbeesésem.
3. Hiszek a Sorsban, s nem a véletlenekben.
4. Imádom Afrika napfényét, borús Atlaszát, sárga, apró homokszemeit, aranyszínű oázisait, s mindenét, mely egyszer lázba hozott, s azóta is örök szerelmével tart fogva!
5. Minden reggel habos kávét iszom sok-sok tejjel – és napközben többször. Gilmore lennék?
6. Imádom a zenét! Á, ez így nem igaz teljesen: valósan úgy hangzik, meghalnék zene nélkül!
7. S végül, de nem utolsósorban, barátaimmal vagyok igazán egész, nélkülük csak botladozó, félig létező!

Eme szűk hét pont után jöjjön hét blog, akiket én díjazni szeretnék, és egyben be is linkelem őket (a sorrend nem a prioritást jelöli!):

1. Larion, aki csodaszép arcaival ad létet önmagának és hitét nem vesztve mutatja meg a Világnak, Ő nem akar más lenni, hanem csakis Önmaga. Becsülöm érte!
2. Agnes, aki a távoli meszességből szemlélődve megosztja saját életének feledésbe ejteni nem akaró gondolatait, s aki bár ékezetek nélkül, de annál nagyobb mosollyal írja bejegyzéseit. Szeretem őket!
3. Krisztuka, aki még szemével is képes hallani, fülével pedig látni, s akiben megannyi humor, könny, élet és halál. Szeretem Őt, úgy, ahogy van, olyannak, amilyen!
4. Pici lány, aki úgy ír, hogy szavai képre írva dalolnak, s ezerszínű kolibri lelke szakadatlan szárnyal még akkor is, ha a lég lefelé nyomja aprócska testét. Én hallom benne a csivitelést!
5. Marvin, aki csupa érdekességgel látja el az olvasókat, aki amolyan SkizoMarvin és akit becsülök azért, hogy nem futamodott meg, s nem adta fel munkáját csak azért, mert irigy szemek és sértődött lelkek támadták meg. Mindegyikét olvasom!
6. Helvira, aki szenvedélyes, buja és bátor, és aki belül, bőre alatt olyan érzékeny, mint a gyermekláncfű fehér apró kis ejtőernyőkkel megtűzdelt pamacsa. Légy erős!
7. Kiyná Mathir, kinek novelláiban magam is ott vagyok, még akkor is, ha Ő el sem hiszi, s akinek ujjai alatt gyöngyök születnek, s gurulnak széjjel, hogy mindenkinek jusson belőle. Várom a könyvet!

Az az igazság, hogy tudnék még sorolni olyanokat, kiket szeretek olvasni, beléjük látni, de több pontot nem engedélyeztek. Ezt a szabályt is betartom. De mindazok blogját baloldalamra tűztem, kiket ez eddig kísértem, s el nem hagyok, s ha születnek újak, azok sem véletlenek! Köszönöm Mindenkinek!

(És még annyi; a Fentiek mentsenek, hogy én bárkit arra köteleznék, akkor most tessék kitenni, leírni és teljesíteni. Ne, kérlek, ezt ne higgyétek, jó? :) Mindenki úgy tesz, ahogy neki jólesik!)